Ebben a kívül-belül barokkosan díszített, 1898-ban épült historizáló bérházban, ahol egykor Fabriczki Sámuel nyomdája is működött, élt Kabos Ede (1864–1923), eredeti nevén Rosenberg Albert Ede, regényíró és novellista, a Budapesti Napló, majd az Érdekes Újság szerkesztője. Ady, aki az egyik legjobb barátjának, szinte apjának tekintette, így írt róla: „Mennyi mindent nem látnánk, ha Kabos Ede nem néz előttünk szemüveges szemével.” Tanárnak készült, de újságíró lett. Fő műve az Érdekes Újság Dekameronja volt. Ebben száz kortárs írót mutatott be, tíz kötetben. A legeslegvégére, a tizedik kötet tizedik novellájával – mentegetőzve is a szerénytelenségéért – bemutatta egyik saját novelláját is. 

„Vidéki polgárcsalád fia volt, Nagykárolyból jött diákként Budapestre, hogy tanár legyen belőle. De hamarosan elragadta az újságírás, és nemcsak széles körű irodalmi műveltséget szerzett, hanem ízlése is korszerű volt. Egyforma biztonsággal fogalmazott magyarul és németül, jól tudott franciául, megismerte a nagy orosz realistákat is. Lelkesedett Zola, Turgenyev, később Dosztojevszkij iránt. Idegenkedve olvasta a kor epigon költőit, a petőfieskedőket ugyanúgy megvetette, mint Arany János nyomon követőit. Kitűnő ízlésére nagyon jellemző, hogy felismerte az életében szinte ismeretlen Vajda János költői nagyságát, és ifjú hódolóként szegődött a haragos-bánatos öreg poéta mellé. Estéről estére ott ült kávéházi asztalánál. Később a legelsők egyike volt, aki megértette és hirdette Ady összehasonlíthatatlan nagyságát, és már tekintélyes szerkesztőként a nála tizenhárom évvel fiatalabb Ady egyik legjobb barátja lett. Ady kevés embert tisztelt és szeretett annyira, mint az irodalomért önzetlenül rajongó Kabos Edét. Kabos ébresztette fel Ady és a nyugatosok érdeklődését, majd az elődnek kijáró tiszteletét az akkor már halott Vajda János iránt. Döntő része van abban, hogy az irodalom legalább utólag igazságot szolgáltatott Vajdának.” (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

Kabos nem vállalt szerepet a Tanácsköztársaságban, de rokonszenvezett vele, és a fehérterrortól félve Bécsbe emigrált, ahol haladó osztrák lapoknak dolgozott. 1923-ban Abbáziában halt meg, ahova gyógyulni érkezett. A ház fél-atlaszok által őrzött bejárata mellett márványtábla emlékezik meg róla.