Király utca 35–37. – Kisdiófa utca 18.
építés éve:
1892.
jelentős személyiség:
Adler Illés rabbi
jelentős személyiség:
építtető:
Liederhoffer Vilmos fotográfus és neje, Goldstein Regina
funkció:
bérház fotóműteremmel
A status quo ante irányzathoz közelálló Adler Illés rabbi (1868–1924) ebben a Király utca 35–37. alatti háromemeletes sarokbérházban élt attól kezdve, hogy 1907-ben Óbudáról áthívták a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába. Budapest egyik legnépszerűbb hitszónoka (mindig magyarul prédikált) innen járt az Otto Wagner tervezte „Rombachba”, ahonnan szombat délelőttönként – hogy azalatt is hallgathassák – hívek tömege kísérte hazáig. Az első világháborúban tábori lelkész volt.Tudósként a kabbalával is foglalkozott. Híres sorozatát a magyar rabbik szentföldi útjáról – amelyen maga is részt vett – a legjelentősebb zsidó folyóirat, az Egyenlőség közölte. Halálakor az egész zsidó negyed gyászolta, végső útján, a Kozma utcai temetőig ezrek kísérték.

A két korábbi egyemeletes klasszicista épület helyén álló, kívülről és belülről egyaránt rendkívül igényes sarokbérház 1892-ben Liederhoffer Vilmos (Brody, Ukrajna, 1838 – Budapest, 1901) a kor neves fotográfusa és neje, Goldstein Regina (? – Budapest,1923) megbízásából készült, akiknek ettől kezdve itt volt a lakásuk és a műtermük is. Liederhoffer Vilmos 1870.-ben vette el Goldstein Reginát. A tanú a kor másik jelentős fotósa Strelisky Lipót fényképész volt. A család 1892 előtt még a Király utca 44-ben lakott és ezt megelőzően Liederhoffer-féle műterem is sokfelé volt (például Király utca 46., Király utca 51., Kismező utca 38., Csányi utca 12.).

A műtermet Liederhoffer Vilmos és felesége halála után fiai, a szintén fényképész Jenő (1879–1928) és testvére Béla vezették és fejlesztették tovább a segéd, Klein úr segítségével. A félemeleti pihenőről maratott díszítésű, FÉNYÍRDA feliratú üvegajtó vezetett a Liederhoffer Jenő által 1910-ben az udvaron épített üvegezett mennyezetű fényképészeti műterem felé. A fotók hátoldalára oda is írták: „Liederhoffer műterme a saját házában van.” A harmincas években azonban a zsidótörvények közbeszóltak, a műtermet bezárták. A házat a család eladta. (Forrás: Flickr)

Liederhoffer Vilmos a Kozma utcai zsidó temetőben nyugszik (2-37-19) feleségével közös sírban, ott található fiuk Liederhoffer Jenő sírja is (40-2-34).

A tekintélyes megjelenésű, levágott sarkú háromemeletes historizáló saroképületet nagyméretű komfortos lakások, magas színvonalú műlakatos-, műkő- és asztalosmunka jellemzi.  A tűzfallal határolt zárt udvar a könnyed ívelésű árkádos lodzsának köszönhetően firenzei paloták udvarára emlékeztet. A Király utcai házakra jellemző sokféle funkció itt is jellemző volt, az első emeleten a Balkánról érkező szefárd zsidók imaháza működött, a földszinten pedig – ahogy Krúdytól tudható – a Grünhut-féle kávéház, ahol 1896-ban elsőként mutatták be a mozgófénykép-vetítő készüléket Budapesten. 

1923-ban a kávéház helyén a Tsuk Miksa szűcs és szőrmekereskedő cég nyitott üzletet. A cég keletkezésének, felvirágzásának és megszűnésének a XIX. század derekától a XX. század közepéig tartó, közel százéves története tipikus zsidó családtörténet, és nagyrészt a Király utcához kötődik. Tsuk Miksa még szegény esernyőjavítóként kezdte. Már 1851-ben céget alapított. 1862-ben nyitotta meg első szőrmekereskedését, majd Csepelen bőrfeldolgozó gyárat épített. 1910 körül az özvegye által vezetett, úri és férfi divatáru kereskedelemmel is foglalkozó Tsuk Miksa-féle cég a Király utca 27.-ben működött, de 1923-ban fiai, Aladár, Gyula és Rudolf már ebben a házban alapították meg a Szűcs- és Szőrmeárugyár Rt.-t. A cég igazgatója Tsuk Aladár lett, aki irodáját is itt rendezte be, és itt is lakott. A családi vállalkozás jól jövedelmezett: bérházakat is vásároltak. Többek között ez a ház is a tulajdonukba került, emellett a Király utca 19. is. 1944-ben azonban minden megváltozott. A csepeli Tsuk-telep 1944 áprilisában már nem bőr- és szőrmefeldolgozással foglalkozó, nagy exportforgalmat lebonyolító üzem volt, hanem internálótábor. A három fiú közül Tsuk Aladárt deportálták, megölték, a másik két fiú külföldre menekült. A háború után újra megnyitották a Király utcai áruházat, és újraindították a csepeli gyárat, de csak rövid időre. Az államosítás ennek is véget vetett. A gyár beolvadt az állami Pannónia Szőrmeárugyárba, az áruházba – ahogy ez akkor szokás volt – állami céget költöztettek, majd később több évtizedre műszaki bizományi lett belőle, egy ideje élelmiszerbolt működik a helyén.

Az itt korábban álló három udvart körbezáró két lakóház közül, az 1839-ben épült  Király utca 35.-ben született és még gimnáziumi éveiben is itt lakott Szomory Dezső (1869–1944) író, publicista, Jászai Mari szerelme, a Vígszínház házi szerzője, eredeti nevén Weisz Mór, aki Levelek egy barátnőmhöz (1927) című önéletrajzszerű írásában hosszan emlékezett meg az egykori lármás házról: „Nem tudom hogyan, de a hajdani Kelet víziója ébredt e házban, a hajdani kelet cédrusfalombokkal! [...] Már nem állok itt, nyugtalan gyermekszívemmel, e hajdani küszöbön, mely rég nincs már, aminthogy az egész ház is elgurult, lebontva köveiben!” (Forrás: Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea: A zsidó Budapest I-II. Városháza MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 106. o.). A Szomory nevet Jászai Mari találta ki számára. Muzsikusnak indult, a zeneiség minden írását áthatja. 1890-ben a katonai szolgálat elől Párizsba menekült, ahol 17 évet töltött. Honvágy gyötörte, de csak írásait küldhette haza. A Habsburgokról írott drámája után kegyelmet kapott, és hazatérhetett.

„Hosszú, sovány alakja, csontos, monoklis arca jól ismert volt a kávéházakban és az írói körökben, legendákat meséltek különcségeiről. És ahogy fokozódott a fasizmus, úgy maradt ki egyre inkább színházból, irodalomból, azután személye szerint is üldözött volt. Megöregedett testtel-lélekkel nem tudta elviselni a szakadatlan életveszélyt, de tartani igyekezett emberi méltóságát: gőgös magányban rettegett. Így halt meg a pokollá vált Budapesten 1944 novemberében, hetvenöt éves korában.” (Forrás: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. MEK) Az író emlékét itt nem jelzi tábla, ahogy Adler Illését sem. Szomory emléktáblája utolsó lakhelyén, a Pozsonyi út 22. falán látható, bár Kellér Andor, aki az utolsó évben látogatta, másik címet említ: „ És jártam nála 1944 tavaszán, a Szent István körút 13. sz. ház földszintjén [...] Nem volt hajlandó sárga csillaggal mutatkozni a Szent István körúton…»Nem illik a ruháimhoz« állapította meg.” (Forrás: Hatvany Lajos (szerk.): Beszélő házak. Bibliotheca, 1957. 264–266. o.)

(Forrás: Védtelen örökség, 2007, 268-273. és Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 100-103.)