Az 1886-ban Deutsch Sándor gyáros és földbirtokos számára Quittner Zsigmond tervei alapján épült Erzsébet körút 7. szám alatti háromemeletes, téglaburkolatú bérház az ország életében jelentős gazdasági szerepet betöltő építtetője és Budapest arculatát igen sok nagyszerű épülettel meghatározó építésze miatt is fontos, de Sárközi György (1899 – Balf, 1945, március 9.) író, költő, műfordító miatt kihagyhatatlan.
Ahogy Osvátnak ott volt a lakása, ahol a Nyugat első számait szerkesztették, Sárközi – az Athenaeum lektoraként – a kiadó közvetlen közelében (az Athenaeum kiadó háztömbjében) és a New York kávéház szomszédságában élt. Költői tehetségét Osváth Ernő ismerte fel, Babits nagyra becsülte, Szabó Lőrinc és Németh László a legjobb barátai voltak. 1936-ban feleségül vette Molnár Ferenc író lányát, „egy pillanatig sem gondolva arra, hogy a zsidó ősök mellé egy zsidó asszonnyal kötött házasság végérvényesen az üldözendők közé sorolja”. (Forrás: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, 1991. MEK)
Sárközi a Válasz folyóirat szerkesztője és 1936-ban a Magyarország felfedezése szociográfiai sorozat elindítója volt. A népi irodalmi tábor a vezérének tartotta. Mindez nem mentette meg attól a sorstól, amely 1939-től a zsidó és zsidó származású magyarokra várt.
„… [N]incs még egy költő, akinek sorsa olyan kísértetiesen idézné a személyes magatartástól független ellenállhatatlan erők okozta sorstragédiát, mint Sárközi Györgyé, aki hívő és áhítatos katolikus volt, tudatát és erkölcsi magatartását a magyar lét határozta meg, a népi irodalom politikai és művészeti vezére volt, életét tette a magyar szegényparasztság felszabadítására, amelynek életérzésével és gondjaival lelke egészével azonosult – és üldözött zsidóként halt meg negyvenhat éves korában végelgyengülésben, egy fasiszta haláltáborban.” (Forrás: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, 1991. MEK)
A bérház Sárközinél egy emberöltővel korábban, Aradon született építtetője, Hatvany-Deutsch Sándor (1852–1913) a Magyarország mezőgazdaságát és iparát a XIX. és XX. század során felvirágoztató magyarországi zsidó családok negyedik nemzedékét képviselte. A család vagyonosodása a dédapa, Deutsch Ábrahám aradi szatócsüzletével indult. Fia, az 1848–49-es szabadságharcban nemzetőr Deutsch Ignác (1803–73) már terménykereskedelemmel folytatta. Az 1856-ban Pestre, az V. ker. Nádor utca 2. szám alatti sarokházba beköltöző „Deutsch és fiai cég” tevékenységébe Deutsch Ignác két fia, József és Bernát is bekapcsolódott. 1867-től övék a Grassalkovich család egykori hatvani uradalma. A leromlott állapotú kastélyt rendbe hozták, parkját értékes növényritkaságokkal ültették be. Ez volt egészen a II. világháborúig a család közös otthona. 1879-ben – talán azért, mert Bosznia-Hercegovina 1878-as bekebelezésekor jelentős támogatást adtak a hadseregnek – Deutsch Sándor apja, Deutsch József és testvére, Bernát a hatvani előnévvel nemességet kapott. A család vasútépítésben való részvétellel, gőzmalmok és cukorgyárak alapításával, földbirtokok vásárlásával folyamatosan növelte vagyonát. 1897-ben engedélyt kaptak a Hatvany-Deutsch kettős családnév viselésére.
A nagysurányi, majd a hatvani cukor-, és malomipar alapjait lerakó, Hatvan városát felvirágoztató család talán legismertebb tagja Hatvany-Deutsch Sándor volt, aki világviszonylatban is versenyképessé tette a magyar cukoripart. Kiterjedt földbirtokával – mellyel az arisztokrata birtokosok között a 75. volt, a friss arisztokraták között az első – megalapozta a mezőgazdasághoz köthető gyárait. 1894-ben a Cukorgyárosok Országos Szövetségének elnöke lett, Chorin Ferenccel pedig a Gyáriparosok Országos Szövetségének alapítója volt. A századfordulón a Hazai Bank alelnöke, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatóságának tagja, 1903-tól a főrendi ház tagja. 1910-ben bárói címet kapott.
Nemcsak a gazdaságban és a bankéletben töltött be meghatározó szerepet. „… Hatvany-Deutsch Sándor, a család vezéregyénisége […] az Országos Magyar Izraelita Közalap elnöki posztján kívül semmilyen tisztséget nem vállalt, de jelentős összegeket adományozott felekezeti célokra, árvaházra, kórházra, illetve a pogromok elől Magyarországon át menekülő orosz, majd román zsidók támogatására. »Zsidó szívét, zsidó érzését«, írta halálakor a neológ zsidó közbeszéd alakításában döntő szerepet játszó Egyenlőség, »az elhagyatottak ügyének fölkarolásával és bőséges támogatásával juttatta kifejezésre«. (Konrád Miklós: Hatvany Lajos „zsidókérdése”. Szombat). Hatalmas vagyonából a művészeti életet is pártolta: nagy része volt a Vígszínház alapításában, jelentős műgyűjtőként „a magyar modernizmus egyik fontos támasza" volt, elsősorban modern magyar festményeket vásárolt.
A Deutsch család ötödik nemzedéke más utat követett, az irodalom és a művészet felé fordult. Hatvany-Deutsch Sándor legidősebb fia, Hatvany Lajos (1880–1961) író lett, a Nyugat egyik alapítója, irodalmi mecénás, Ady, Tóth Árpád, József Attila támogatója, másik fia, Hatvany Ferenc (1881–1958) pedig festő és neves műgyűjtő, egyik unokatestvérük Hatvany Lili (1890–1968) írónő, másik unokatestvérük, Hatvany Bertalan (1900–80) orientalista tudós, műfordító. A két testvér és Hatvany Lili is kikeresztelkedett, Bertalan megmaradt zsidónak. A zsidótörvények azonban mindenkire vonatkoztak. Hárman 1939-ben még időben elhagyták az országot, Hatvany Ferencet régi barátja, Czóbel Béla festő mint kertészt bújtatta szentendrei házában.
1944-ben a Deutsch Ignác és Fiai céget, ahogy a többi zsidó tulajdont is, zár alá helyezték. A céget irányító Hirsch Albertet és feleségét, Hatvany Irént elvitték, és meggyilkolták Auschwitzban. A tulajdonosok és vezetők közül azok, akik életben maradtak, a háború befejeztével elhagyták az országot.
Az 1913-ban a saját birtokán, Nagysurányban elhunyt Hatvany-Deutsch Sándor báró a Salgótarjáni úti zsidó temetőben nyugszik, az északi fal melletti Pantheont idéző családi mauzóleumban (északi fal/31.), ahogy a család itthon elhunyt többi tagja is.
Deutsch Sándor báró egykori Erzsébet körúti bérháza ma Idegenforgalmi, Informatikai és Üzletemberképző Szakközépiskola.
(Forrás: Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 2018, 116-117.)