A Városligeti fasor és a Felsőerdősor utca sarkán magányosan ülő kőalakra figyelhet fel az arra járó. A szobor, amelyet 2009-ben állíttatott a főváros, Arthur Koestlert ábrázolja, aki a közelben, a Szív utca 16.-ban született Köstler Artúr néven, askenázi zsidó családban, nem messze Wigner Jenő Király utcai és Szilárd Leó fasori otthonától. A később világhírűvé vált Arthur Koestler (Budapest, Terézváros, 1905 – London, 1983)  itt élt 14 éves koráig. Édesapja, Köstler Henrik, aki ügynök, feltaláló és üzletember volt, Miskolcon született, édesanyja, Jeitles Adél Prágában. A család Miskolcról költözött Budapestre, ebbe a Szív utcai sarokházba. A lakók szerint a harmadik emelet jobb sarkában lévő lakásban éltek. Artúr a VI. kerületi Magyar Királyi Főreáliskolában (Bulyovszky utca 22–26., ma Rippl-Rónai utca) tanult, ahol évekkel korábban Szilárd Leó is. A család 1919-ben  hagyta el Magyarországot, Bécsbe költözött.

A világhírt 1939–40-ben németül írt, de 1940-ben már angolul is megjelent regénye, a Sötétség délben (Darkness et Noon) hozta el számára. Kalandos élete igen sokszor vett éles fordulatot. Bécsi egyetemi tanulmányait (elektrotechnikát és pszichológiát tanult) az utolsó pillanatban feladta, a cionista mozgalom hatására Brit-Palesztinába ment, újságíró, majd haditudosító lett. A Közel-Keleten, Párizsban, Berlinben, a Szovjetunióban, később ismét Párizsban élt, végül Londonban telepedett le. Politizált, regényeket írt, élete vége felé pedig mindennek hátat fordított, és a tudomány felé fordult. Harcos kommunistából idővel még harcosabb antikommunista lett. Tudósított a spanyol polgárháborúról, börtönbe került, halálraítélték (megmenekülését nemzetközi tiltakozásnak és fogolycserének  köszönhette), megszökött a hírhedt francia Le Vernet-i internálótáborból, majd híres regénye megjelenése után (ekkor tiltott hartárátlépés miatt ép angol börtönben ült) az egész világ ünnepelte. 77 évesen (gyógyíthatatlan betegsége miatt) feleségével együtt öngyilkos lett. 

Két dolog azonban nem változott élete során. Annak ellenére, hogy döntő részben máshol élt, sok nyelven beszélt, és első regényét kivéve németül és angolul írt, végig magyarnak tartotta magát. Sok magyar értelmiségi volt a barátja, jól ismerte és nagyra becsülte Bartókot, Németh Andort, József Attilát. Ugyanakkor meglepően erős vonzalom fűzte az oroszokhoz, Oroszországhoz és Dosztojevszkijhez. „Koestlert életének számos pontján sajátos, elválaszthatatlan kapocs fűzte általában az oroszokhoz és Oroszországhoz. Ott van mindjárt Leopold nagypapa, aki Oroszországból – nem tudni pontosan, melyik vidékről – érkezett Magyarországra az 1860-as évek közepén. Így amikor Koestler Szovjet-Oroszországba utazik 1932-ben, tulajdonképpen kétszeresen is az óhazát keresi fel. Egyrészt a nagypapa és az ősök révén, majd pedig mikor keletebbre ér: »Az ország egy további, furcsa okból is ismerős volt nekem... Nyugat-Turkesztán más néven Turáni medenceként ismeretes, s a feltételezések szerint ez volt a magyar nép szülőhelye... s így most bizonyos értelemben hazatértem... Valahányszor egy-egy művelt embernek megemlítettem, hogy magyar vagyok, szélesen mosolyogva neves honfitársam, Vámbéry Ármin nevével válaszolt... Mindenki azt mondta, hogy én vagyok a második magyar, aki nemzete bölcsőjét felkeresi, s amennyire én tudom, ez valóban így van...« (Forrás: Magyar Tudomány 2005/9, Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis)

A négyemeletes sarokház, ahol a Köstler család élt, és ahol a rusztikus homlokzaton mindkét oldalon még ma is ott vannak a háborús vagy 56-os golyónyomok, tipikus pesti bérháznak tűnik kései historizáló stílusával, kocsibehajtós keramit burkolatú kapualjával, ugyancsak keramitburkolatú, körbezárt, függőfolyosós, egy oldalon lodzsás udvarával – és persze lepusztultságával is. Mindezek ellenére van valami itt, ami meglepő és egyedülálló, aminek talán egyetlen pesti bérházban sem akad párja: a lépcsőház előterében teljes épségben megmaradt, és így ma is megcsodálható disznó-, hattyú- és halmintás, színes terrazzoburkolat. A lépcsőházi üvegablak egy-egy kazettájában is felfedezhető még az egykori virágmintás, homokfúvott üvegezés, az első emeleten pedig faszerkezetű, üvegezett „magán” lodzsa alakult ki. 

Arról, hogy Koestler Arthur itt született, a ház bejárata mellett tábla emlékezik meg, és talán ennek is köszönhetően kapott a jellegzetes historizáló pesti bérház kerületi védelmet. 

A bérház építésének idején az 1898-as Budapesti Czím- és Lakjegyzék szerint az építtető Freiberger Sámuelnek (1846–1920) drogue- és festékkereskedő cége volt a VII. kerületi Peterdy utca 49.-ben testvérével, Freiberger Dáviddal közösen. (Freiberger Dávid építési vállalkozói, továbbá asztalos-, lakatos- és ács-iparüzlete is ugyanide volt bejegyezve.) Mindemellett többszörös háztulajdonos is volt. Igen sok ehhez hasonló historizáló bérházat építtetett az Erzsébetvárosban és a Terézvárosban. Többségüket, ahogy ezt is, Örömy József építőmester, építési vállalkozó és téglagyáros tervezte és építette számára.

Freiberger Sámuel bérházaiból és bérházépítésből származó mérhetetlen vagyona lehetővé tette, hogy megvegye az 1895-ben elhunyt Sefer pasa (Koscielszki László gróf, török és egyiptomi parancsnok, tábornok) bertholdsteini kastélyát a kastély hatvan szobájában felhalmozott műkincsekkel együtt. Ezek „kinai, japáni, indiai, török, egyiptomi és perzsa iparművészeti tárgyak, sévresi, meisseni és - angol porczellán, velenczei és koppenhágai üveg, antik, többnyire olasz képek, bronz és márványszobrok, páratlanul finom művű asztalos munkák, gobelinek, fayence és terracotta” tárgyak voltak. (Forrás: Huszadik Század) 

Azt tervezte, hogy a kincseket Budapestre hozza, egyik házában díjtalanul látogatható magánmúzeumot nyit, az 1501-ig visszanyúló régi okmányokat (köztük több magyar vonatkozású is akadt) a Nemzeti Múzeumnak adja. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben azonban kivándorolt Amerikába. 1920-ban Clevelandben hunyt el. Mi történhetett vajon a bertholdsteini kastély kincseivel, hová kerültek? Az Iparművészeti Múzeum például őriz Freiberger Samutól tíz gyönyörű (nyúllal, kutyával, haditrófeával, puttóval, rozettával díszített) fajansz padlócsempét a XIII. századi fanói Santa Maria dei Piatelletti templomból (Forrás: Iparművészeti Múzeum), és bizonyára sok minden mást is.