A négyemeletes, téglaburkolatú, palota jellegű körúti sarokbérház első emeletén élt 1888–91. között – amíg a Magyar Királyi Operaház karnagya és igazgatója volt – a világ egyik legnagyobb zeneszerzője és karmestere, Gustav Mahler (1860–1911). Ez volt a budapesti operaház első fénykora.

„Lássa, ebben a kis lakásban töltöm, mint agglegény, azt a néhány órát, amennyi az egész napból számomra fennmarad.” Ezekkel a szavakkal mutatta be Teréz körúti otthonát egy riporternek Mahler, aki egy visszaemlékezés szerint 1889 tavaszán „művészek szűk köre részére kifejezetten a magyar ízlésnek megfelelő, igen bőséges estebédet adott, amely nagyon eleven hangulatban zajlott le”. (Forrás: LeGato)

Mahler „…Prágai és lipcsei tartózkodás után 1888-ban érkezett Budapestre, ahol az Operaház karnagya és igazgatója lett. Tízéves szerződést írt alá Beniczky intendánssal, és műsorpolitikájával, gondos szereplőválasztásával, megalkuvást nem tűrő művészi hozzáállásával megteremtette az Opera első »aranykorát«. Ő mutatta be Budapesten Richard Wagner Ring-tetralógiájának első két darabját és Pietro Mascagni Parasztbecsület című operáját is, mely a budapesti siker után (1890. december 26.) indult világhódító útjára. Itt mutatta be 1889-ben első szimfóniáját is. Amikor 1891-ben Zichy Géza gróf lett az Operaház intendánsa, Mahler hatáskörét megnyirbálták, az új intendáns támadta műsorválasztását és beleszólt művészeti kérdésekbe is, amit Mahler – aki egyébként sem volt simulékony alkat – nem tudott elfogadni, ezért szerződést bontott és távozott a magyar fővárosból.” (Forrás: Magyar Gustav Mahler Társaság). Mahler viszont még évekkel később is így nyilatkozott:  „A nagyvilág talán naggyá tett engem is, de én azt a kis magyar világot szerettem volna naggyá varázsolni.”

„Miért hagyott itt bennünket Mahler, nem tudni biztosan” – írta Csáth Géza 1911-ben a Nyugatban megjelent nekrológban. – Annyi bizonyos, hogy nem rajta múlt, hogy nem maradt tovább itten. Az Opera felsőbbsége, melyet máig is jellemez, hogy méltatlan, közepes emberekért exponálja magát, nem tudta megbecsülni a nagy géniuszt, a nagy embert, akinek nincs párja, akit tehát minden áron meg kellett volna tartani.”

Vajon miért pont a Teréz körút 7. alatti sarokházban választottak lakást Mahlernek? Esetleg ő választotta? Nyilván az Operaház közelsége is szerepet játszott, talán az épület szépsége is, a belső terek nagyvonalúsága, az elegáns lakások. Az biztos, hogy Freund Vilmos többi Andrássy úti és körúti bérpalotájához hasonlóan ez a kétudvaros sarokház is igen magas színvonalon épült: kör alakú zárt sarokerkéllyel meghatározott, saroktoronnyal is kiemelt, szobrokkal gazdagon díszített homlokzat, domborműves, reprezentatív bejárat és előcsarnok, hattyús kovácsoltvas korláttal kísért gyönyörű lépcső, fekete-fehér öntött műkő padlóburkolatok, lodzsás belső terek, mindenütt nemes anyagok jellemezték és jellemzik ma is – kissé megtépázva. Érdekesség, hogy Mahlerrel egy időben ugyanennek a háznak a III. emeletén élt Ábrányi Kornél (1822–1903) zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus is. Vajon ismerték-e egymást, összefutottak-e a lépcsőházban?

„Hogy Mahler hogyan élt Budapesten, arról nem sokat tudunk. Az Operához közel, a Teréz körút 7. számú házban lakott, de sokat kirándult a Margitszigetre és a budai hegyekbe, Aquincumba. Nemigen ápolt kapcsolatokat a magyar művészekkel, bár van tudomásunk arról, hogy több találkozón is részt vett, ahol többek között Alexander Bernát, Apponyi, Popper Dávid, Csiky Gergely, Mihalovich, Hubay Jenő volt jelen.” (Forrás: Figaro)

A Freund Vilmos tervezte bérház építtetője, Sváb Jakab (?–1893) Csongrád vármegyei nagybirtokos óriási vagyonnal rendelkezett. Ahogy a többi XIX. század során meggazdagodott zsidó nagykereskedő, ő sem feledkezett meg a zsidó hagyomány szerint oly fontos jótékonykodásról.  Végrendeletében komoly összegeket hagyományozott a budapesti, csongrádi és czibakházi szegényeknek, az izraelita fiú- és leányárvaháznak, az EMKE-nek, a Kisfaludy Társaságnak és még igen sok más fontos célra, de a legnagyobb összeget, 30 ezer forintot Csongrád vármegyére hagyta közép- és felső iskolába járó tanulók ösztöndíjazására, valláskülönbség nélkül. A Szentesi lap, 1893-ban az 57. számában, a címoldalon hosszan emlékezett meg erről: „Oly nagyszerű alapítvány ez, amilyen – az egy Horgosi Kárász Anna alapítványát kivéve – még nem tétetett Csongrád vármegyében. Sőt nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az országban is párját ritkítja. S midőn mély tisztelettel és a hálás elismerés érzelmeivel hajlunk meg a nagylelkű cselekedet előtt, nem tehetjük, hogy rá ne mutassunk egy keserű igazságra, mely fájdalmasan is, örvendetesen is érint minden gondolkozó embert. S ez az, hogy ebben az országban nem a valóságos nagyurak, hanem a polgári származású emberek teljesítik a jótékonyság terén hazafias és emberbaráti kötelességeiket. …Mindazon alkotás, mely társadalmi úton létesült, a kötelességtudó polgáremberek nagylelkűségének és áldozatkészségének köszönheti lételét. E nagylelkűség és kötelességtudás nyilatkozik meg a Sváb Jakab végrendeletében is, mely fényes például szolgálhat a többi polgárnak, kiket anyagi javakkal áldott meg a gondviselés.”

Sváb Jakab a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben nyugszik (Sírbolt J-3-1), de végrendeletében már előre gondoskodott három fia, Imre, Sándor és Gyula sírhelyéről is. Az 1909-ben a temető nyugati falánál emelt, Lajta Béla tervezte síremlék fekete gránitból készült, stilizált hattyúpár által közrefogott antik szentélyt formáz.