Különös bérház áll az Eötvös utcában: a homlokzat első emeletén végigfutó fríz hajladozó-táncoló szecessziós nőalakok lábainál az udvaron álló gyár termékei láthatók. Maróti Géza varázslatos reliefjein szokatlan tárgyak bukkannak fel: voltmérő, generátor, transzformátor, csengő.
A Villamos-készülékek gyára és bérháza együttesét Bodnár Ignácz (1866–1939) és Lukács Jenő (1870–1939), a Blau és Lukács cég társtagjai együtt építették fel. 1904-ben még mindketten a Podmaniczky utca 4.-ben laktak, de amikor az épületegyüttes 1905-ben elkészült, ideköltöztek. Bodnár Ignácz azonban 1910-ben kivált a cégből, hogy egyedüli kiadója legyen a Magyar Elektronikai Egyesület által 1908-ban alapított Elektrotechnika című lapnak (az első időben a kiadó itt volt bejegyezve). 1913-ban ingatlanrészét is eladta társának, de a Budapesti Czím- és Lakjegyzék szerint 1926-ban is itt lakott, az utcai lakóházi szárny négyszobás, cselédszobás lakásainak egyikében, ahogy Lukács Jenő is, habár 1922-ben már elkészült I. ker. Ostrom utca 1. alatti luxusvillája.
A bérház kívül lágy szecessziós architektúrájához képest az udvari homlokzat fegyelmezettebb, közte és a vele szinte összenőtt négyemeletes gyár homlokzata között nagy az összhang. Az ablakok például mindkettőn téglaszegélyűek, de a bérházi homlokzaton azért virágmintás gipszdíszítések is feltűnnek. A magas épületszárnyakkal övezett zárt udvarra óriási kocsibehajtós kapualj vezet. Vele szemben nyílik a gyár bejárata, felette ökölbe szorított kézből kitörő villámok szimbolizálják az elektromosságot. A lépcsőház kialakítása hagyományos: kőoszlopos, boltozott, a lépcsőt kísérő korlátok és a pihenők virágmintás mozaiklapjai ugyanakkor szecessziósak. A szintenként két nagy négyszobás lakás mellett a tetőtérben csigalépcsővel megközelíthető műterem is létesült, udvarra néző erkéllyel. Az épület utcai szárnyára később újabb, sajnos silány emeletet húztak. A gyárépület ugyanakkor érintetlen maradt, de üresen, elhagyatottan áll, ahogy a bérház utcai földszinti helyiségei is, ahol 1998-ban még a Minőségi Szűcs-, Bőr- és Ruházati Ktsz. irodája működött.
Az épületegyüttes tervezője, Marton (Ármin) Ákos (Pest, 1869–?) több szecessziós bérházat is tervezett a Terézvárosban, például a Bajza utca 28. és 68. is az ő nevéhez fűződik, de munkássága nincs feldolgozva. Zsidó neve Aharon Leib volt, és utónévként később már nem az Ármint, hanem az Ákost használta. Halálának éve, sírjának helye egyaránt ismeretlen.
Az épületet díszítő szépséges reliefek tervezője Maróti (Rintel) Géza (Barsvörösvár, 1875 – Budapest, 1941) szobrász, festő és iparművész volt, aki később építészként is dolgozott. Rendkívüli épületdíszítő szobrászati munkái, szobrai itthon sikeressé tették, emellett azon kevés magyar alkotók közé tartozott, akik nemzetközi hírnevet is szereztek.
Ő tervezte több világkiállítás magyar pavilonját, köztük az 1909-es velenceit és az 1906-os milánóit. Ez utóbbi olyan nagy hatással volt Adamo Boari olasz építészre, hogy társtervezőnek kérte fel mexikóvárosi munkája, a Palacio de Bellas Artes (Szépművészetek Palotája) terveinek és kivitelezésének elkészítésére. Marótinak elsősorban a belső terek kialakításában volt fontos szerepe, emellett ő készítette a palota üvegkupolájának, a színpad fölötti mozaikképnek és a színpad kristály-mozaikfüggönyének terveit. A színházépület tetején álló szoborcsoport megtervezésére kiírt pályázatot is Maróti nyerte meg. „Tetején a mexikói sas viaskodik a kígyóval, nem vigyázva eléggé, hogy az alatta lévő cactus gömbön megszúrhatja magát. Négy-hat méter magas alak, a Zene, az Ének, a Tragédia és a Táncz állják körül egymás kezét fogva a középső magot, alulról lehetőleg tetszetős vonalakat és formákat domborítva – amint az egy ilyen exponált csoport nőszemélyeihez illik…” – írta visszaemlékezéseiben. (Forrás: HG.HU)
Az I. világháborúban Mednyánszky Lászlóval együtt hadifestő volt, a fronton készült alkotásai a Bécsi Hadi Levéltárban láthatók.
1927-ben a világhírű finn építész, Eliel Saarinen meghívására Amerikába ment, és elkészítette a detroiti Fisher Building bronz- és gránitszobrait, falfestményeit és a Livingstone Memorial fehér márvány világítótornyának tervét, a British Museum felkérésére pedig a jeruzsálemi Salamon-templom rekonstrukciós terveit. 1931-ben tért haza Budapestre, ahol rövid ideig az Iparművészeti Iskola tanára és a műegyetem építészmérnöki karán a mintázás előadója volt.
A mexikóvárosi, 1934-re befejezett épületet sohasem látta, ahogy Boari sem, aki ekkor már nem élt. Maróti pedig ebben az időben Magyarországon többé nem kapott megbízásokat. Visszavonult zebegényi házába, 1933 és 1940 között az 1930-ban Konstantinápoly és Jeruzsálem közötti, a keresztes lovagokat követő, lóháton megtett útja által inspirált óriási spirituális művén, az elsüllyedt Atlantisz németül írt, a mai napig kiadatlan történetén dolgozott (Mi vagyunk Atlantisz). A Magyar Építőművészeti Múzeum által 2002-ben kiadott emlékiratainak harmadik részében: „..az Atlantisz könyv és a Lendvay utcai műteremből történt kiköltöztetése utáni utolsó néhány év megaláztatásait foglalja össze az új világháború és a zsidótörvények perspektívátlanságából.” (Forrás: Építészfórum)
A különleges képességű, nemzetközileg elismert szobrász, festő, építész 1941-ben Budapesten „munkanélküliként" halt meg. A Kerepesi úti temetőben a saját maga által tervezett gyönyörű síremlék alatt nyugszik (32-1-3).
A ma kerületi védelem alatt álló lakóház és egykori gyárépület 1944-ben csillagos ház volt.