A kétemeletes historizáló bérház Basel Salamon lisztkereskedő részére épült. Feltehetően 1831 és 1914 között élt. Sírja a Kozma utcai zsidó temetőben található (5A-44-6).
A finoman díszített, téglaburkolatú homlokzaton a párkány alatt indás-angyalos fríz vonul végig. A kapu eredeti, a hatalmas, félköríves záródású portálokat, amelyek mögött ma a Kispipa étterem található, átépítették. Az első emeleti, timpanonnal záruló ablakok fölötti és alatti gipszstukkóban puttók, indák, kagylók és a kartus közepében a tulajdonos nevét jelző B betű látható. A kapu feletti díszerkély korlátja kőbábos. A második emeleti ívesen záruló ablakok közötti falfelületet korinthoszi fejezetű falpillérek tagolják.
A földszinten – a Kispipa helyén – már 1893-tól vendéglő volt, az 1930-as évektől Kádár (Klein) Béla, a mai Klauzál téri „Kádár” vendéglő alapítója és névadója üzemeltette. Híresen jó konyhája volt, és mivel közel esett az 1928-ban megnyíló Fészek klubhoz, a művészek kedvelt vacsorázó helye lett. Hírnevét azonban később már mégsem csak ennek, hanem Seress Rezsőnek, a Szomorú vasárnap szerzőjének köszönhette, aki a háború után egészen haláláig itt énekelt és zongorázott. A Dohány utcai Kulacsban és később a Kispipában, ahol éjszakánként játszott, olyan hírességek hallgatták meg, mint Toscanini, Visconti, Spencer Tracy, John Steibeck, Louis Amstrong, Benjamino Gigli, a walesi herceg vagy Reza Pahlavi iráni sah. Otto Klemperer ezt írta róla: „Nem muzsikus – csak zseni.” Világhírű dalát a legnagyobb előadóművészek tűzték a műsorukra, többek között Bing Crosby, Frank Sinatra, Benny Goodman, Josephine Baker, Paul Robeson, Louis Amstrong, Billie Holiday, Ray Charles, Maurice Chevalier. Legendák övezték és övezik ma is, filmek és színdarabok készültek róla. Az egyik ilyen legenda szerint Seress (Spitzer) Rezső (1889–1968) az életét is a Jávor Lászlóval közösen írt dalnak köszönhette. E szerint a munkaszolgálatból Németországba került, haláltáborba, ahol sokadmagával már gödröt ásattak vele, hogy oda temessék. Az utolsó pillanatban egy magas rangú német tiszt, aki a háború előtt gyakran megfordult miatta a Kulacs étteremben, felismerte, és megmentette.
Ami biztos, hogy a háború befejeztével az éjszakai zongorázást a Kispipában folytatta. Amerikában óriási jogdíjak várták, a Carnegie Hallban és más előkelő koncerttermekben léphetett volna fel, de ő nem mozdult, ragaszkodott Pesthez. Dalait az ötvenes években betiltották. Nagyon szerényen élt, játszhatott ugyan, de saját szerzeményeit csak titokban adhatta elő. 1956-ban sem ment el. Nemcsak Pestet, de az Erzsébetvárost, sőt a Klauzál tér környékét sem hagyta el. Továbbra is a közeli Dob utca 40/B-ben lakott és itt, az Akácfa utcai Kispipában játszott. Bár éjszakánként sok ismert művész, köztük Cziffra György is őt hallgatta, az élete egyre jobban beszűkült. 1968. január 11-én öngyilkos lett.
Az épület az ép részletekkel rendelkező tipikus pesti historizáló lakóházak egyikeként, de elsősorban az ő tiszteletére, kultúrtörténeti emlékként lett műemlék.
(Forrás: Védtelen örökség, 2007, 55-58., Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 2018, 106-107.)