Shoshanna Shofrony a Király utca 51-ben született Kis Pál ezüstkoszorús fényképész és Klein Ilona lányaként. Édesapja, aki a portréfotózás sok elismeréssel kitüntetett mestere volt, emellett polihisztor és feltaláló, a házban működtetett napfényműtermet 1917-től. 1944 decemberében az egyik utolsó transzporttal deportálták őket. Az üldöztetést csak Shoshanna és testvére, Ágnes élték túl a szűk családból. Miután nem sokkal később Shoshanna nővérét is elveszítette, 1946-ban Izraelbe emigrált. „Nem a kommunizmus elől – ami akkor még nem volt Magyarországon. Az érzés elől mentem el, hogy bárki aki megy az utcán, talán pont az, aki felpofozta az apámat, vagy meggyilkolta az unokatestvéremet. Ez egy olyan rossz érzés volt, hogy én azt mondtam, én is többet nem akarok élni.” Shoshanna, aki Indiában találta meg hivatását, a dzsnana-jóga irányzatban, és jógaoktatóként dolgozott, néhány alkalommal volt Magyarországon az elmúlt 70 évben. Látogatásain elkísérte ez az érzés. Míg egy különös véletlennek köszönhetően Schmal Alexandra rátalált a cfati holokauszt emlékmúzeumon keresztül, és elhívta a szülei emlékére állítandó botlatókő avatására. Elmondása szerint most volt az első olyan látogatása, melyet nem kísért ez a rossz érzés.


Király utca 51.

Nagyon meglepődtem, hogy ennyien eljöttek a botlatókő letételére. Nagyon megható, nagyon szép volt. Azt gondoltam, hogy senki sem ismerte édesapámat. Nincs olyan, aki ismerte volna. Mert az legalább annyi idős, mint én. És én már 87 éves vagyok. Hány öreg ember létezik? Nem sok. És mégis, legalább harmincan voltak ott. Úgy érzem, hogy a harmadik generációban felfrissült az érdeklődés. Ahogy a második generáció szerette volna elfelejteni – persze, hogy nem lehet elfelejteni. De igyekeztek elfelejteni. Igyekeztek nem a tudomásukra hozni, hogy zsidó családból származnak. Amikor felfedezték, akkor elkezdődött a vonzalom, egy odatartozás-érzés. Édesapám egy ismert fényképész volt, ezüstkoszorús fényképész. Sok nemzeti és nemzetközi díjat nyert.

Tehát az édesapám, Kis Pál és anyukám Klein Ilona több mint 25 évig laktak a Király utca 51.-ben. És itt születtem én is. Volt egy napfényműterem is, a legfelső emeleten. Apué nem volt olyan nagy, mint a Nagymező utcai a Mai Manó házban. Maga az épület sem ilyen impozáns, tényleg. De nálunk is volt egy üvegtető. És az egyik hosszú fal tiszta üveg volt. Ennyiből hasonlítanak.  A műterem és a lakás együtt volt tulajdonképpen. Egy ajtó választotta el – hát persze, hogy sokat jártam oda. Felmentünk most a lakásba, a botlatókő letételkor. Furcsa élmény volt nagyon. A fiamnak megmutatni, itt volt a gyerekszoba, a konyha, a cselédszoba. Az egyik szoba, a szüleim hálószobája az be van falazva. Azt a szobát már a másik lakáshoz, amit a műteremhez csináltak, ahhoz csatolták. Az ötvenes években lakás lett a napfényműteremből. Sajnos a műterem részébe nem tudtunk bemenni. A házban nagyon sok lakó volt, hat emeletes ház.  Sebestyéni Tomi, Ungár Gyuri, és egy Kürti Zsuzsira emlékszem – akik nagyjából velem egykorú gyerekek voltak.

És volt egy nagyon jó barátnőm, a Király utca 72.-ben is. Próbáltam azóta felderíteni őket, de nem sikerült. A legtöbb lakót csak akkor ismertük meg, amikor a háborúban riadó volt, és kezdtünk lejárni az óvóhelyre. Különben csak a liften „jó napot, jó napot! Szép idő van!” – nem volt igazán közösségi élet, nem volt barátkozás. Az emeletünkön nem volt más lakás, kivéve az építészmérnök, Schwartz. Velünk szemben volt az építész műterme is. Apukám sokat dolgozott, hatalmas műterme volt. Gyerekek részére voltak játékok. Apukám nagyon nyílt és barátságos ember volt. Nagyon közvetlen tudott lenni a gyerekekkel, megszerezte a gyerekek bizalmát. Erről volt híres, hogy gyerekeket fényképezett. Ezért kellett az üveg – mert abban az időben azt hitték, és talán van is benne valami, hogy a reflektorok nagyon vakítanak. És akkor nem természetes a gyerekek viselkedése sem. Ő autodidakta volt. Festett, szobrokat csinált. Kísérletezett mindenféle fotós technikával. Nem ismerte a kottát – leült a rádió mellé, hallott egy koncertet. Volt egy csellója, és le tudta játszani hallásból. Abszolút hallása volt. Mi két lány voltunk testvérek. Tanultuk a kottát. Messze nem voltunk olyan tehetségesek, mint ő, aki nem tanult soha.

A zsidó vallással való kapcsolat

Mi nem voltunk kimondottan vallásosak. Istenhívők, igen, voltunk. Mert a vallásosság és az istenhit az két különböző dolog. Apukám nagyon hitt, ami a naplójából is kiderül. Ő járt a Dohány templomba, de csak ünnepeken. Nem volt messze a Király utcától. Ő tényleg, nagyon-nagyon hitt. És tulajdonképpen mindnyájan hittünk, de nem tartottunk szombatot. Nem igen voltak zsidó szokások, asszimilánsok voltunk. Egyszer az életben elküldtek engem egy széder estére. Azt hiszem, hogy az is a Dohány templomban volt. Csak engem egyedül küldtek, hogy lássam, hogy mi az a széder este. Mi is ettünk maceszt a kenyér helyett, ennyi volt. Mióta Izraelben élünk, a férjem egy kicsit vallásosabb volt- általa tartottuk be a pészachot, ő kérte, hogy ne együnk kenyeret. A nagyszülők vallásosságára már nem emlékszem. Én lehettem 11-12 éves, amikor nagymama meghalt, a nagypapa sokkal korábban.

A csillagos házak ideje

Amikor a Király 51. csillagos ház lett, akkor nagyon megváltozott az élet. Akkor nálunk lakott két család két lánya. Nagyon összebarátkoztunk – körülbelül egykorúak voltunk. A szüleim elhelyeztek engem egy vöröskeresztes otthonba, zsidók részére. Ott sem voltam sokáig, mert a szüleim féltek. És igazuk volt, hogy ez nem egy biztos hely. Tényleg, onnan deportálták később az összes gyereket. A családunk részére menleveleket szereztek. Máriának hívtak és be kellett tanulni az adataimat, hogy menekült vagyok keletről. Keresztet is kellett vetni és Miatyánkot. Ott voltam egy keresztény internátusban, a Rákóczi úton, egészen a felszabadulásig. A házra nem emlékszem. Senki nem tudta, hogy én zsidó vagyok. Az igazgatónőnk olyan náci volt, azt mondta, hogy „ha tudtok egy zsidóról, aki bujkál, azt fel kell jelenteni.” Megmenekültem. Egy hajszálon múlott az élet.

1945 – felszabadulás

A testvérem, Ági a felszabadulás után már kitanult fényképész volt. Négy és fél évvel volt idősebb, mint én. Ketten jöttünk vissza, mert a szüleim, mint tudod, nem jöttek vissza. Azt, hogy a szüleimet hogyan deportálták, csak utólag tudtam meg. Ki volt írva egy házban, hogy lakás kiadó a hamis papírokkal bementek, két perc múlva megjelentek a nyilasok és kiderült minden. Ez volt a sorsuk. Úgy tudom, apukámat az utolsó transzporttal deportálták Budapestről, ami még ki tudott jutni. Mi felszabadultunk. Január 18-adikán volt a felszabadulás azokban az utcákban, mert mindenütt másként, nagyon lassan jöttek be az oroszok. A felszabadulás után lassan, lassan indult el az élet. Az utcán mindenki ment batyuval és nagyon, rettenetesen szegényesen nézett ki az egész, lerombolt házak. Nehezen indult, az üzletek üresek voltak. Cukrot lehetett venni másfél gramm arany áráért, lisztet úgy emlékszem egy grammért, és só – annak is aranyban állapították meg az árát. De nem igazán lehetett szerezni. Valahogy, valahogy túléltük.

Ági kinyitotta a műtermet. A műterem kapott egy pár belövést. Emlékszem, az ablakok mind ki voltak törve. A villanyhuzalok megrongálva. Úgyhogy sikerült valahogy helyrepofozni, és Ági megindította a munkát. A műterem segített, az, hogy Ági elkezdett dolgozni és lett pénzünk. Mondhatom, hogy nem éheztünk. Ez nem volt probléma. Probléma volt, hogy vártuk a szüleinket, és a szüleink nem jöttek. Láttuk, hogy jöttek emberek gyalog, nyugatról, Buchenwaldból, Theresienstadtból, úgy néztek ki, mint a csontvázak – de megérkeztek. De az, hogy azt mondtuk volna, hogy mostanáig volt remény, és mostantól nincs remény, ez tulajdonképpen sosem volt. Ezt nem mertük bevallani, érted? Mindig vártuk belül. Ez sosem gyógyul be. Az idő ilyen dolgokban nem segít. Én egy olyan típus vagyok, aki nagyon igyekszem a jelenben élni. Jógával foglalkozom, tudod, az ezzel jár. Tanítottam sok-sok évig. A lényeg az a szellemi része. Ki vagyok? Megtalálni az énemnek az igazi forrását. Én nem vagyok sem a név és sem a test. És sem a gondolatok. Még az érzések sem. Amikor mind ettől eltávolodok, és nem gondolok semmire, de tudatos maradok, akkor vagyok igazán én. Ez a lényeg. Tudni élni, minden korlátozás ellenére. Mindennek dacára tudni, hogy a test nem én vagyok. Ez nekem nagyon sokat segített később.

Szóval vártuk a szüleinket minden nap, jöjjenek haza. Nem jöttek. Egész augusztusig. Augusztus közepén kapott egy agyhártyagyulladást a testvérem. Három nap alatt meghalt, 21 évesen. Borzalmas betegség, még akkor nem volt az országban penicillin – 2-3 hónapra rá már hoztak. Nekem azt mondta az orvos, ha életben maradt volna, akkor sem lett volna ép. Akkor egyedül maradtam 16 éves koromban. Én nem voltam szakember, én még gimnazista voltam. De azért beleszülettem, valamit értettem hozzá. Izraelben aztán egy pár évig foglalkoztam fényképezéssel, de az egész más volt, mint itt a király-utcai műteremben. Azt nem is lehet összehasonlítani. Vettem egy társat, Telcs Erzsit, aki tényleg tapasztalt volt. Vele dolgoztam, mellette, de ő volt a szakember. Nem sokáig tartott, mert 1946 tavaszán disszidáltam. Otthagytam Magyarországot. „Für gut” - mondják. Azóta külföldön élek. És talán még hozzáfűzök egy nagyon fontos pontot. Nem a kommunizmus elől mentem ki, ami akkor még nem is volt. Ha mentem az utcán, a szembejövő emberekről sosem tudtam, talán ő pofozta fel az apámat. Talán ő lőtte a Dunába egy unokatestvéremet vagy a férjem öccsét. Ezt az érzést akartam itt hagyni. Hogy bárki lehet. Mert nagyon kevesen mentettek zsidókat. Nagyon kevesen a magyarok közül. Ez egy olyan rossz érzés volt, hogy azt mondtam - én itt nem akarok többet élni. Ezt nem bántam meg. Mindig meséltem a gyerekeimnek, hogy nem akarok Magyarországra menni. A fiam tegnap kérdezte, hogy még mindig van ez az érzésed? Mondom, hogy nem. Mert a mostani emberek már utána születtek, nem vádolhatom őket semmivel. Most sokkal jobban éreztem magam a városban, mint az előző látogatásokkor. Most nagyon szépnek láttam, a környéket is. Egész másnak, mint ahogy emlékeztem. Hát az Akácfa utca az egy különösen szürke utca volt. És most tele volt élettel.

Dohány utcai zsinagóga
Zsidósághoz való viszony, vallásosság

„Mi nem voltunk kimondottan vallásosak. Istenhívők, igen, voltunk. Mert a vallásosság és az istenhit az két különböző dolog. Apukám nagyon hitt, ami a naplójából is kiderül. Ő járt a Dohány templomba, de csak ünnepeken. Nem volt messze a Király utcától. Ő tényleg, nagyon-nagyon hitt. És tulajdonképpen mindnyájan hittünk, de nem tartottunk szombatot. Nem igen voltak zsidó szokások, asszimilánsok voltunk. Egyszer az életben elküldtek engem egy széder estére. Azt hiszem, hogy az is a Dohány templomban volt. Csak engem egyedül küldtek, hogy lássam, hogy mi az a széder este. Mi is ettünk maceszt a kenyér helyett, ennyi volt. Mióta Izraelben élünk, a férjem egy kicsit vallásosabb volt általa tartottuk be a pészachot, ő kérte, hogy ne együnk kenyeret. A nagyszülők vallásosságára már nem emlékszem. Én lehettem 11-12 éves, amikor nagymama meghalt, a nagypapa sokkal korábban.”