Sárdi Dani
Károly körút 5., Dob utca 31.
Sárdi Dani szociológusnak tanult, dolgozott kulturális menedzserként és újságíróként. Közel négy éve él hivatásszerűen a főzésnek. A Prezi ételprogramjának vezetőjeként, és a közelmúltig a nagypapa egykori lakásában kialakított Dob utcai lakásétterem séfjeként is dolgozott. Danit az apai gyökerei két szálon is kötik a Belső-Erzsébetvároshoz: a nagymama családja költözött a Dob utca- Károly körút sarkára a harmincas években. Sorsszerű véletlenként a nagypapa ugyanabban a házban vett lakást, ahol a jövendőbeli nagymama családja lakott. Dani gyerekként a nagyszülőkhöz járt a Dob utcai házba. Majd a 90-es évek végén a Kazinczy utcai zsinagóga házában, a Dob utca 31.-ben vett lakást és kezdte el saját családi életét. A véletlenek további különös összjátéka, hogy a nagypapa pár évvel később megtalálta 1915-ös himlőoltás igazolványát, amiből kiderült, hogy éppen a Dob utca 31.-ben született. Dani élettörténetéből betekintést kapunk abba, hogy milyen volt a 80-as években a nagyszülők élete a Dob utcai házban, hogyan alakult ki saját zsidó identitása, melyek voltak számára a meghatározó terek a negyedben, és hogyan élte meg ő és családja a zsidónegyed változását – ami költözéshez is vezetett. Hogyan alakult át a gyerekkori nagyszülő-látogatások és hétvégi ebédek tere Dani Lakáséttermévé, amelyben továbbéltek a nagypapa személyes tárgyai és a családi festmények, átsegítve a gyászon is.


Károly körút 5. – Dob utca 2.


„Ez úgy kezdődött, hogy a Károly körút 5. – Dob utca sarkán lévő óriási ház, ugye négy lépcsőházból áll, ez a kis tornyos ház, ez 30–31.-ben épült. Ott előtte alacsonyabb házak voltak, mint amilyen a túloldalon volt még egész sokáig. Azt már a harmincas években is szanálták, újra építették. És ott vettek új építésű lakást a nagymamám testvére, Fleischl Hedvig. Ez gyakorlatilag egy család volt állítólag, aki Fleischl az mindenki rokon. Tehát Fleischl Hedvig és az ő férje, Blum Gyula, Munkácsról. Ugye a nagynéném 1903-as volt. Tehát ők épp akkor kezdték a közös életüket, és banktisztviselők voltak. Ez a „havi 200 pengő fixxel az ember könnyen viccel” – típusú középosztályt képviselték, annál még talán egy kicsit többet is. Ez egy 67 m2-es, két szoba személyzetis, fura beosztású lakás. Most sajnos a Gyula a munkaszolgálatban meghalt, ennek borzalmas a története, épp írta, hogy jól van, amikor a teherlift – rossz helyre ült. Banális módon halt meg, még egészen az elején, 1942-ben. A Hedike nem is házasodott meg soha többé, 1989-ben halt meg, hosszú élete volt viszonylag. Gyerekük nem volt. A dédanyám és a dédapám odaköltöztek, amikor a dédapám már nagyon beteg volt, dédapám Fleischl Károly – ő szobrász volt, stukkó műhelye volt és egy csomó mindent csinált a parlamenten meg az Uránia moziban, azok közül. Dédanyám Lindner Lilla – aki operaénekes volt. A dédapám 1946-ban meghalt. Ők bujkáltak, hamis papírokkal élték túl a háborút. De még ezelőtt, amikor nagyapám, Steiner Fülöp megjött a munkaszolgálatból, és nem talált senkit sem a családjából itthon, akkor egyszer csak vett egy lakást, úgy, hogy nem is tudta, hogy hol, hat Napóleon-aranyért. Ködös a történet.  Azt sem tudta, hogy a jövendőbelije, a Fleischl Adika családjának már van abban a házban egy lakása. Ott vett lakást a félemeleten. Ők a nagymamámmal 1945 szeptemberében össze is házasodtak. Ismerték egymást háború előttről, evezős sportból, Duna, Római-partról. E ház kapcsán újra találkoztak, megörültek – az akkori időkben, aki túlélte, egyből – hogy egymásra tudjanak támaszkodni, így ment. Apu 1947-ben született. És akkor elcserélték a két lakást. Mert, hogy a dédanyám, aki 1876-os már öreg volt. A Hedike és a dédanyám leköltöztek a lenti lakásba, az 55 m2 volt, amit később én örököltem meg, már 1989-ben, még tanácsi korában. És a fenti, picivel nagyobb lakásba költözött a Füli - nagypapám, Adika nagymamám és az apám. Aztán 1950-ben megszületett a nagynéném, négyen éltek ott. A ház különlegessége a tűzoltó-torony, amiről én annyit tudok, hogy 1956-ban felmentek oda a felkelők és akkor onnan lőtték az oroszokat. Az ott belövést kapott, és akkor féltek. Onnantól kezdve nem lehetett felmenni, nem volt biztonságos.”

„Nagyapám 1914-es. 31-32 éves volt a munkaszolgálat idején. Alijázott 1938-ban Izraelbe, de nem tetszett neki, akkor elment Franciaországba, idegenlégiósnak. Utána elment Casablancába, ott volt egy bérszamara valami másik csávóval közösben. Ebből éltek. Utána hajóra szállt, két évig körbehajózta a világot, mint matróz, végül fedélzetmester lett. Akkor hazajött – pont rosszkor. A családját akarta rendben tudni. Így vonult be a munkaszolgálatra. Az apukája meghalt a munkaszolgálatban. Az anyukáját meg a testvérét és az unokahúgát az utolsó vonattal vitték el a téglagyárból. Az unokahúg hazajött, az idősebb generáció nem bírta, tífuszban meghaltak.”

„A lakás soha nem lett átalakítva, nagyjából az eredeti formátumában maradt. Akkoriban nem nagyon volt szokás az átalakítás. A házban nem volt mindig meleg víz. Központi meleg víz volt, és megvolt, hogy mikor van, csak akkor lehetett használni. Aztán később átmentek bojlerre, a hetvenes- nyolcvanas években, ami nagy kényelmi fejlődés volt.
Nagyapám és nagyanyám is elég nagy karriert futottak be.  Nagyapám borászatba ment, a negyvenes évek végére már nagyon magas szintre vitte a dolgokat. Be akarták szervezni az ÁVO-ba is, ő sikeresen nem vállalta. A Rajk perben másodrendű vádlott Szalai Andrással volt együtt munkaszolgálaton. Ő ezt nagyon megúszta, mert a Szalai Andrásnak közeli barátja volt. Az egyik nap még a Gresham palotában volt az irodája, mint az állami borászati tröszt elnöke, másnap meg már a Lánchídat építette. Ott volt egy időszak, amikor autószerelő műhelyben volt irodista. A nagyanyám egyetemet végzett, kémikus volt. A háború előtt magánvállalkozóként vegyi tisztítóban dolgozott. Aztán az Anilin festékgyárban csinált üzemmérnöki karriert. Ő nyugdíjba ment hamar. A nagyapám karrierje csúcsán a Budafoki pincegazdaság igazgatója lett, a magyar bortermelés fele hozzátartozott. Kőkemény business-man volt, orosz exporttal meg minden. A Márka-üdítő, a Traubisoda mind az ő termékei voltak. Mindig mesélte, hogy az árképzést el kellett fogadtatni, és akkor bekalkuláltak egy fillért a reklámra a Márkánál. De annyira beindult, hogy ezek az egy fillérek annyira összegyűltek, hogy először tudtak komoly reklámkampányt csinálni a 70-es években. Lehet, hogy ezért is lettek olyan híresek ezek a reklámok. Hogy el tudták fogadtatni az árhivatallal az icipici rést betegyék marketingkiadásra. Ő nyolcvanöt éves koráig dolgozott, egy ital export-import vállalatnál, tanácsadóként. Ettől függetlenül ők végig nem költöztek el a Dob utcából, és végig a Skodájuk volt – ők ilyen szerény kispolgári életet éltek. Hatvanötben vették meg a telket Tahiban. 1968–70-ben építkeztek egy kőházat, addig eveztek meg Rómaiztak, onnantól kezdve akkor jártak oda sokat. A nyarat végig kint töltötték. Nagyapám minden reggel úszott, a Lukácsban aztán a Csasziban, a Kondorosi úton - ez nagyon fontos volt az életükben. Később, az én gyerekkoromban már minden reggel hatkor a leányfalusi strandon voltak és már úszták az 1000 m-t. A nagyapám aztán egyedül is csinálta ezt, miután a nagyanyám meghalt. Tehát ő 94 évesen még beült a Skodába, és lement úszni. Az egy kicsit félelmetes volt azért. A Füli nagypapa vicces ember volt, hülyéskedett. De alapvetően komoly is volt a dolgokban, kispolgári volt, előtérbe helyezett néhány fontos értéket, a családot, a megbízhatóságot, a pontosságot – ezekben nem ismert tréfát. Viszont sok szempontból nyitott volt és elfogadó. Bármit el lehetett neki mondani. Egy tehetséges ember volt és szerethető figura. Az volt az egyik életfilozófiája, hogy mindenhol úgy viselkedjen, hogy ott szeretettel várják vissza.”

Élet a Dob utcában a 70-es 80-as években

„A kispolgári vonulat – nekünk gyerekként minden hétvégén oda kellett menni ebédelni a Dob utcába. Aztán később csak meg volt főzve, és el kellett hozni. Vagy ők elhozták. A nagyanyám állítólag nem főzött, amíg karrierje volt. De amikor nyugdíjba ment, akkor továbbvitte a dédanyám főzését. Mi kajálni jártunk a Dob utcába. Voltak furcsa dolgok. Furcsállottam, hogy ők otthon cipőben vannak, és nekünk sem kell levenni. Nálunk otthon a kinti tér és a benti tér elvált, náluk nem volt így. Aztán kinyithatós ágyuk volt, egészen a legutolsó időkig egy nagy küzdelemmel ki kellett nyitni az ágyukat és beágyazni, mert ilyen hülye volt a lakás tere és nem akarták, hogy zavarjon az ágy a térben.
Amúgy Tahiban éltek. Ezért nem kellett nekik másik lakás. Ebben a lakásban átvészelték a telet meg a munkanapokat. És a hétvége meg a szabadidő meg a nyár meg a minden az Tahi volt. Amikor a Füli már nehezebben vezetett, akkor ez egyre nehézkesebb lett. De akkor meg segítettünk a kiköltözésben. Mert ők mindent mozgattak. Ekkora listáik voltak – a konyhát is mozgatták.  A központi darabokat, habverőt, stb. Pokrócok. A Skoda úgy, hogy ketten ültek benne, színültig volt. Plusz egy másik kocsi is. Ez a környezetbarát megközelítés náluk még egyértelmű volt. Nem duplázták meg a tárgyai számát, ahogy mi már megduplázzuk.”

Élet a Károly krt. – Dob utca sarkon, a 2010-es években – Lakásétterem

„Amikor 2011-novemberben meghalt a Füli nagypapa, akkor már egy fél éve nem dolgoztam újságíróként. Elkezdtünk egy másik családi vállalkozást felpörgetni, csak azt éreztem, hogy ahhoz nincs kedvem. A főzés meg addigra már nekem legalább tíz éves történet volt. családi bulik, baráti catering, esküvők jobbra-balra. Túl voltam már 20-30 eseményen, és azt éreztem, hogy ez nekem megy, ezt szeretem csinálni, gyorsan tanulom. Az ötlet, hogy én találtam ki, vagy családilag kikristályosodott, már nem emlékszem. Meghalt a Füli és két hónapra rá, január 26-án volt az első próbanap a Dob utcában. Az a lényeg, hogy ott volt egy ilyen atmoszféra. Mert ott nagyon sok festmény volt, a Hedike nevű nagynéném az Ódry színészotthonnak lett aztán az alapítója - igazgatója, egy csomó színész ráhagyta a műtárgyait. Sok művésszel került kapcsolatba és mind a két dob utcai lakás falfelülete teljesen ezekkel a festményekkel volt tele. És akkor az értékesebbeket, Scheiber Hugó, Vágó Béla, Mednyánszky, stb. - ezek elkerültek. De a volumen ettől még maradt. Volt egy fotósarok, régi bútorok. Az egyértelmű volt, hogy ezt pikk-pakk felszámolni nem tudjuk. Akkoriban nem lehetett kiadni jól a lakásokat. Az egész le is volt pukkanva nagyon. Először magánmúzeumot akartunk csinálni. Hogy élt a zsidó középosztály. Aztán jött a lakásétterem ötlete, és a testvérem rábólintott, a család áldását adta. Meg is volt a próbaeste, család, barátok – jól sikerült. Én beruháztam a konyhába, meg lettek csinálva a vendéghelységek. Egy nagy, régi asztal köré ültek a vendégek. Minden újrahasznosított lett a lakásban. A nagyapámat az utolsó évben gondozó erdélyi néninek a bútorából lett átalakítva a konyhabútor. Minimalizált beruházás. Nem dobunk ki semmit. Az is cél volt, hogy a nagyapáék tárgyait valamennyire beintegrálni. A családi bulikon használt étkészlethez vettem kiegészítőket, követve a stílust. Maradt olyan, amilyen volt, és működött. Nagyon szerettek odajárni az emberek. Annyi volt, amit az emberek ott éreztek, hogy ez igazi, nem maníros dolog. Nem akartunk létrehozni valamit, hanem ez ott volt. Ezt nem találtam ki, ez ilyen volt. Ez ötven éve ilyen. Ezt senki sem vonhatta kétségbe - és ez átjött. Az emberek azt érezték, hogy húú, engem beengedtek ebbe az atmoszférába. Ennyi. Nem bonyolultabb. Ettől lett otthonos és barátságos, ez volt a hozzáadott értéke.  Ez öt év két napig ment. Szeretem az ilyen dolgokat, nekem ez így tetszett, hogy kerek. Közben nagyon felment a lakáspiac és szempont lett, hogy ez egy nagyon értékes lakás, kezdeni kellene vele valamit. Akkor én azt gondoltam, hogy én ezt abban a formájában „kimaxoltam” és nem tudok annyit beruházni új technológiába, új elképzelésbe, hogy ez megérje.  Ez az öt év a Fülire való emlékezésről is szólt. Én mindig nagyon szerettem oda belépni. A szagok azért megmaradtak valamennyire. Én nagyon sokat jártam a nagyanyámnak segíteni bevásárolni a Nagycsarnokba – oda datálódik a főzés. Egyébként is jártam fel ebédelni kéthetente. Ezek az emlékek visszajöttek. Főzni nem főztünk együtt, de tudtam mindent, hogy hogy csinál - nem tudom, hogy honnan.”
Zsidósággal való kapcsolat

„A nagyapámék gyerekkorában a VI. kerületben laktak, az Ó-utcában, Lovag utcában. Jom Kippuri zsidók voltak – egy nagybátyja jobban tartotta, és vele mentek a Rumbachba, amíg még volt. Az Adikáék már karácsonyoztak is, meg minden. Ők már több generáció óta ki voltak keresztelkedve.
Egész korai emlékeim vannak a karácsonyról és a szilveszterről, ami mindig náluk volt. Karácsonykor mindig a falon volt egy dísz, mindig ugyanaz. Nagyanyám eljátszotta a Mennyből az angyalt, természetesen, zongorán, volt egy zongorájuk. Utána mi nem mehettünk be abba a szobába, ahol a karácsonyi ajándékok voltak. Nem volt Jézuska sztori azért. Azért odáig nem fajult a dolog. De volt sok ajándék, mindenkinek volt egy kis része, ami mindig ugyanott volt a térben. A gyerekek először bontottak. A szilveszter még jobb volt ennél, mert az 50-es évek elejétől volt egy hat fős társaság, aki stabilan, 50 éven keresztül ott szilveszterezett, amíg éltek. Az egy „open house”-volt. Nagyanyám készített csomó kaját, kaszinótojást, füstölt marhanyelvet, gombasalátát, kencéket. Valamennyire ide is datálódik nekem a főzés. Minden évben ugyanaz volt a menü. Nyitott ház volt, lehetett menni öttől. És amikor a Zsuzsival már jártunk, már felnőttek voltunk, mentünk délután. Közben ment a Szeszélyes Évszakok, ott ültek a felnőttek, nagyapám feldíszítette a lakást ilyen girlandokkal. Ekkor éltek társasági életet.
Az én gyerekkoromban már semmi nyoma nem volt a zsidóságuknak. A nagyanyám, amikor mi elkezdtünk 86–87-ben „bezsidulni”, akkor nagyon dühös volt emiatt. Nagyapám is dühös volt, de mint később kiderült, ő valamennyire nyitott lett erre. Apám nem tudta, hogy zsidó- anyámtól tudom. Nem csak a szomszédok nem tudták, hogy mi zsidók vagyunk, hanem ő sem tudta. Ez teljes elhárítás volt. Egyébként ők párttagok is voltak, de nem voltak aktívak. Alapvetően kommunisták voltak, hittek is benne. Csak a szakmai karrier érdekelte őket és nem a pártkarrier. A nagymama talán azért haragudott, mert minek ezt bolygatni, ez már elmúlt, ez nincsen. Asszimilálódtunk, szevasz.
Nálunk a zsidó tradíció a másik oldalon volt erősebb, anyám oldalán dédszüleim kóserájt vittek a Hegedűs Gyula utcában. A 80-as évek közepétől, amikortól egyre inkább szabad volt, elkezdtünk oda lejárni, mentünk Széder-estére. Anyu vitt le minket, identitás-mutatás céljából. Otthon nekünk nem volt semmi. A nyolcvanas évek közepén a húgommal mi leszavaztuk a karácsonyt. 1985–86-tól nálunk már nem volt karácsony. Hanukkah sem volt, nem volt semmi. Lejártunk, aztán 89-ben a Szochnuttal voltunk Izraelben – őt nagyon beszippantotta, ő kibbucba is kiment dolgozni és ilyen területen dolgozik. Nekem elég volt ennyi.
Amikor aztán meghalt az Adika, és elmaradtak az ebédek – addigra a nagypapa már egy csomó kárpótlásban benne volt. Ő sok szempontból volt érintett, saját maga és a szülei révén is, elég komoly összegeket kapott. Abból ő nagyon sokat adott nekünk, azt ő mind félretette és ránk költötte. Akkor elkezdett lejárni a hitközségbe kajálni, mert ott volt közel a sarkon, a Síp utcában. Eleinte „ő nem vesz kipát, meg hogy képzelik”. De aztán természetesen összejött Klári nénivel, akit ott szedett fel, és akkor Klári néni miatt már mindenképp lejárt a Síp utcába és együtt kávéztak. Klári néni 3-4 évvel idősebb volt nála. Ő 100-év felett volt, amikor meghalt.  Mi akkor már tartottuk a Szédert, az ünnepekre már elhívtuk. És egyre jobban bevonódott. Azt lehetett mondani, hogy az élete végére szakított ezzel a zsidóságot elutasító szemlélettel. Illetve, hát ő egy csomó mindent tudott eleve. A vége felé már lehetett vele beszélgetni ezekről a témákról. 2002-ben halt meg Adika nagyanyám. Akkor volt a Maja lányom egy éves. Amikor a Maja megszületett, akkor mi elkezdtünk pénteket tartani, és akkor átjött hozzánk minden pénteken a Füli nagypapa. És akkor úgy tartottuk ezeket a péntekeket, az egy apropó volt, hogy együtt legyünk, 5-6 évig. Amikor rozogább lett, akkor átmentem érte. Aztán a végén már nem jött.”

Dob utca 31.

„Mi eladtuk a Károly krt. 5-beli kis lakást a 90-es évek végén. És elkezdtünk keresni. Kitűztük azt, hogy teret akarunk – Almássy tér, Klauzál-tér, Hunyadi – tér, stb. Szisztematikusan rengeteg lakást megnéztünk, nem volt internet, hanem expressz újság, karikázás. Akkor már alakult a boom, látszott, hogy nagyon keresleti a piac. Ez a hirdetés azért volt érdekes, mert nagyon furcsán volt megfogalmazva: „kérjük a családtagokat, hogy egyszerre érkezzenek és ne zavarjanak minket többszörösen”. Na jó, ezt nézzük meg, mert ez milyen egy fura ember. Megnéztük, nagyon tetszett, 1999-ben megvettük és utána költöztünk. Ezzel kapcsolatban a legizgalmasabb történet az, hogy mint később kiderült, a Füli nagyapám abban a házban született ahova mi költöztünk. 2001-ben szaladt át, hogy ő rendezgette a papírjait, és megtalálta a hímlőoltási igazolványát 1915-ből, és azon ott van feketén, fehéren, hogy Dob utca 31. Az nem derült ki, hogy abban a lakásban-e. De a mi lakásunk nem lehetett leválasztott lakás, mert egyik oldalról tűzfal volt, a másik oldalról lépcsőház. Valami első emelet is mintha lenne azon a papíron. Fél éves kora után el is költöztek onnan, ő ezért nem tudta, csak azt, hogy a Dob utcában született. Ők szegényebb zsidók voltak, apja szőnyegkereskedő segéd volt, az anyja otthon varrt, meg gomblyukazott. Háztartásbeli volt, és próbált bedolgozni. Igy aztán ők jöttek-mentek mindenfelé. Úgyhogy akkor mi ott visszatértünk a gyökerekhez, hogy úgy mondjam. Öntudatlanul.”

„Ez a ház a Kazinczy utcai zsinagóga szomszédja minden szempontból. Van egy belső nagy kertje. Ez egy tömb-rehabilitációs mintaprogram keretében a 80-as évek végén rehabilitálva lett. Akkor elkezdtek komplexen kezelni környezetet, több házat összenyitottak és közös belső udvart, kertet csináltak. Ez két ház volt eredetileg, és nem is volt árkádja. Elvileg a Károly körúttól az Erzsébet-körútig végig árkádosra akarták. És a szemben lévő háznál még meg is valósították, hogy árkádos. De aztán eldobták. Csomó ideig a Frőhlich cukrászdába jártam reggelente. Amikor én először voltam a Frőhlichben, akkor még a mama volt meg a papa. A papa vitte, ő sütött. A mama meg a maga stílusában osztotta a kávét. Aztán átvette a Kati, én akkor jártam be - mert ott lehetett vele igazán lehetett smúzolni egy kávé mellett a világ dolgairól. Ott rettegtek, hogy mikor veszik el az üzlet felét árkádnak. Az benne volt a rendezési tervben. Pont jött a rendszerváltás és ennek nem lett folytatása. Ez a tömb a Dob, Kazinczy, Wesselényi, Nagydiófa által határolt tömb. Éppen ezért ott sok ház fel van újítva. Egy csomó béna szocialista megoldás van a mi házunkban is, de azért megvoltak az eredeti nyílászárók, lett házközponti kazán.
A lakók ki lettek költöztetve és telepítve lettek új emberek. Az a különleges a házban, hogy a felső lakások belső kétszintesek, tetőteresek. Azokat műteremnek csinálták meg, iparművészeknek. A felső szinten furcsa, nem befutott művészek voltak. Festő, textiles, fotóművész. Ezek egyszerre költöztek oda, nagyjából egyidősek voltak, egyívásúak voltak. Ennek lehetett egy csapatépítő hatása. Onnantól kezdve összeszokott ott egy közösség.

Mi szerettük, hogy ez az ortodox zsinagóga szomszédságában van. Amikor átvettük a lakást a régi tulajtól, akkor kérdeztük, hogy most, hogy megvettük, mondják el, hogy mi az, ami tényleg a legjobban zavarja őket. Mondja, hogy itt a zsidók nagyon zajosak péntek este meg ünnepekkor. Akkor az jó probléma. Oké – annak a háznak az életét ez keresztül-kasul szövi. Van egy fal, de az udvar szinte egy, minden áthallatszik.  Nyáron, délután megy a zenélés, örömködés. Esküvők, ünnepek. Nekünk ez jó hangulatot sugárzott, mi ezt szerettük. Voltak ismerősök, akik pont akkoriban vonódtak be az ortodox közösségbe. Egy darabig én is kokettáltam, hívott ez a srác a talmud-órákra.  De aztán ez az életmód nem érdekelt. A zsinagógába lejártunk néha. Gondoltam, hogy ha már van egy zsinagóga a lakásunk mellett, akkor legalább Jom kippurkor menjek oda – a böjt alatt az kényelmes volt. A közösségnek én egyáltalán nem voltam része, de a kóser boltba és a kóser pékségbe azért jártam, amikor az udvarba költözött. Köszönő viszony, srácok. Mivel, hogy én egy aktívan szocializálódó ember vagyok, ilyen mértékig részese voltam. Megnyílt a bolt, akkor én vettem a maceszt a családnak, a gyertyát Hannukakor meg a bort.”

Klauzál tér és környéke  – borkimérés, piac, Kádár – étterem, kocsmaélet

„Ami nagyon jó volt, az volt egy ortodox borkimérés a Klauzál-téren. Egy pincében volt, és valami verpeléti bor volt, egy csávó csinálta. Traubisodás üvegbe lehetett fröccsöt kérni. Álltunk a pincében mindig egy páran, és ott kortyolgattuk a fröccsöt. Nagyon ritkán volt nyitva, heti kétszer, két-két óra hosszát. Ott lehetett kapni még ezt a kóser szilvapálinkát, ezt az ágyas kósert, ami héber feliratos, kerek üveges és ezt a bort.
Velünk szemben volt a Kacsa étterem, ami előbb Kőleves lett, majd most Macesz-Bisztró. A Kacsa étteremben ott igazából volt ilyen tipikus, régimódi magyar kaja. Arra nagyon jó volt, hogy le lehetett menni és felvinni haza tányéron. 2001-körül nyílt meg a Sark nevű kocsma a Klauzál tér – Csányi utca sarkon. Ismerőseim csinálták, az abszolút törzshely volt, oda jártunk.
Aztán ugye volt a Klauzál téri piac, különösen az utcán lévő szombati piac, az háztáji volt, termelők jöttek. Volt a Pista bácsi meg az Erzsi néni – tőlük lehetett rendelni meg előre megbeszélni. Ott volt egy egész oké piac. Most már csak apró-cseprő nyomokban létezik bent a csarnokban. A termelők közül még van egy a régi időkből. A feeling már nincs. Az tradicionális program volt, hogy lementünk a Klauzál-téri piacra, ott bevásároltunk. Közben a gyerekek a játszótéren voltak, utána a Kádár étteremben elvitelre egy sólet meg egy maceszgombóc-leves, vagy ott helyben megettük, és akkor úgy mentünk haza – aludni. Sziesztázni.”

Változás

„Ott minden megváltozott. Ott teljesen minden megváltozott. Az egy nyugis környék volt. Igazából ott volt egy napközbeni enyhe pezsgés, főleg pénteken. Ott jöttek-mentek ezek a zsidók, kicsit vibráltak. Nem nagyon, de azért ez volt. Az ortodoxok, a Lubavicsiek a Vasváriban. Ott azon a környéken lehetett sok zsidót látni, pénteken, sietősen. Azon kívül alapvetően nyugodt volt a környék. Egy furcsa, belvárosi, elhagyatott környék volt. Amikor elkezdődött a buli negyedbe belecsúszás, ezt már nehéz rekonstruálni, hogy ennek mik voltak a lépcsői, de elég hamar ez elért egy olyan szintet, amitől az egész környék hangulata teljesen átváltozott. Ezek a helyek kvázi nekünk, pesti gyerekeknek szóltak. Én már akkor idősebb lehettem picivel a törzsközönségnél, de alapvetően nekem is. Akkor ez izgalmas volt, amikor nekünk szólt. De nagyon hamar átváltozott és elkezdett nagyon nem nekünk szólni, hanem a turistáknak. És onnantól kezdve meg már nem számított a helyi értek. Nem volt ezzel foglalkozva, koncepció sem volt a kerület vezetése részéről. Már egészen az elejétől a korrupció határozta meg. Nem volt ennek a kerületnek egy olyan embere, mint a IX. kerületnek volt vagy Gödöllőnek – egy nagyformátumú politikus, egy látható, hosszútávú koncepció mentén, ahol az élhetőség is szempont. Nem látom, hogy hogy forgatnák vissza azt a rengeteg pénzt, ami ott keletkezik. 
Ott gyakorlatilag nem lehet élni. Vagy nem érdemes. Az ingatlanárak annyira elszálltak, hogy abból a pénzből bárhol Budapesten tudsz venni hasonló méretű lakást. Ott nem jó lakni. A mi házunkban régen egy nagyon erős közösség volt. Évi kétszer volt buli, sütés, grillezés. Volt a lakó gyerekeknek egy zenekara, stb. Mostanra 4-5 lakó maradt a harmincból. A többi Airbnb, hostel, kiadás. Felteszem, hogy minden házban hasonlóan van – miért lenne másként. A nagypapa háza a Dob nagy ház, ott ez már korábban lezajlott. A rendszerváltástól az ügyvédi irodák, a kurvák, a masszázsszalonok háza lett.  Az Airbnb urbanisztikai szempontból gyilkos hatása létezik. A helyi lakosok megszűnnek létezni. A helyi szolgáltatások kénytelenek átalakulni, mert nincs értelme a kisboltnak. Az egész hangulata annyira megváltozik, hogy nem is lesz már érdekes. Csak a brit turistáknak, akik azért jönnek, mert olcsó a sör. Beöltöznek ezekbe a furcsa ruháikba, mennek az utcán. Van olyan hely, ahonnan ki vannak tiltva. Mert annyira kontrollálatlanul viselkednek, hogy elmennek a többi vendégek.”

„Maga a Gozsdu udvar egészen más karakterű volt régen. Amikor már ismertem, már nagyon le volt pukkanva. Volt benne még 1-2 üzlet, a többi nem működött. Ott is egy ex-lex állapot volt, mint a Rómain. Pukkant le, senki nem tett bele pénzt, mert ki tudja mi lesz. Akkoriban, ha láttál ott egy turistát, az eltévedt. Ehhez képest, ami lett, az nagyon más. Ez annyira belement az auránkba a nagy tömeg, és ha mentünk haza reggel, akkor lehet, hogy oda volt hányva. És nem a zajról van itt szó. Mert a zaj az olyan dimenzió, ami ellen lehet védekezni.
Egyáltalán nem éreztük azt, hogy ebből nekünk mi a jó, és, hogy valaki karbantartja ezt a folyamatot, hogy itt mi történik. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor filmforgatás volt. Egy hétig nem lehetett rendesen hazamenni. Voltak fél órák, amikor egyáltalán nem lehetett hazamenni. Sosem lehetett látni, hogy ez a lakók által elszenvedett kellemetlenség hol jön vissza? Ez nem volt látható. Az alattunk levő kocsma éjfélig lehetett nyitva, de hajnalban még nyitva volt. És a tulaj részegen belenevetett az arcodba, hogy hívd ki, nem probléma, úgysem zárják be. Mi azért költöztünk el, mert nem lehetett ott tényleg élni. De azt a lakást mi nagyon szerettük – ezért nem is adtuk el, és a nagypapa történet miatt sem, hogy mi visszakerültünk tulajdonképpen oda. Kiadjuk és bérlünk az Újlipótvárosban. Esetleg később lehet, hogy vissza akarunk oda költözni. De most nem jó ott lakni, az biztos. Mindenkinek azt mondom, hogy ne lakjon ott – minek. Vannak dolgok, amiket ott kell csinálni, ahol való. De én rendszeresen járok oda azóta is. Vannak dolgok, amiket ott csinálok. Fodrászhoz a ’Barber shopba’. Van egy-két kocsma, pl. a Wichmannba akkoriban kezdtem járni, a mai napig is járok. Nekem a Wichmann volt, ahol ’out of the box’, más módon gondolkodó emberekkel lehetett találkozni.”
 
Zsidónegyed

„Valami olyasmibe kapaszkodnak sokan, ami nem is létezett. New Yorkban mondjuk, van a Katz Deli - ott van valami értelmes tradíció, amibe bele lehet kapaszkodni. Itt a levegőbe kapaszkodnak és valójában érdektelen. Ez több helyre jellemző, hogy nincs mögötte tartalom. Volt egy-két tradícionális zsidó hely, mint a Kővári. Ott füstölt-marhaszegyet és más finom dolgokat lehetett kapni – az egy olyan dolog volt, ami most is megállja a helyét. A kóserság és a zsidó tradícióra építés egy létező igény lehetett, de elég szűk körben. Semmiképp sem lehet azt mondani, hogy ott a zsidóság átszőtt volna bármit. Onnan sajnos a háború nyomán ki lettek irtva a zsidók. A fejemben az prolikörnyék volt inkább. Ott csóró emberek, akár cigányok is sokan laktak. Nekünk az is tetszett benne a 90-es évek végén,hogy kicsit „multikulti-környék” volt. Voltak ortodoxok, voltak cigányok, voltak külföldiek.”