Heisler András 1955-ben született, mérnök-közgazdász, a 80-es évek óta aktív a magyarországi zsidó közéletben. Korábban a Dohány utcai zsidó körzetben, később a Budapesti Zsidó Hitközség és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezető tisztségviselőjeként, 2013 óta a MAZSIHISZ elnökeként és a Zsidó Világkongresszus alelnökeként. András családtörténete, saját elmondása szerint tipikus neológ zsidó családtörténet. A Majakovszkij utca 26.-ban és a környező utcákban és grundokon játszódó gyerekkora tükrözi a Belső-Erzsébetváros 60-as évekbeli hangulatait: emlékeiben visszaidézi a körgangos házakat és az utcákat, mint a játék tereit, a jellegzetes kis boltokat és karaktereket. András elmeséli, hogyan élt tovább a családban a zsidóság valamelyest magától értetődően, a szokásokban és az életmódban, mégsem nyíltan tematizálva, inkább elhallgatva, a korszak elvárásainak megfelelően. Hogy nézett ki a Belső- Erzsébetváros a szocializmusban, melyek voltak azok a karakterek és „intézmények”, amelyek megkülönböztették más, belpesti városrészektől  ha egyáltalán különbözött tőlük. Milyenek voltak a vallásgyakorlás helyei és hogyan alakult és erősödött a saját zsidó identitása a családi szerepek átvételén keresztül.


Király utca – Majakovszkij utca 26.

„Én a Király utca 26.-ba születtem, a második emeletre, Majakovszkij utca. Ez a Terézváros szélén van, rálátással az Erzsébetvárosra. Hiszen az utcának a másik oldala már az Erzsébetváros. Egy nagy, gangos bérházba, ami a VAM designnak az épülete lett. Valamikor a házunkban, én erre nem emlékszem, talán 57–58-ig, lent a földszinten volt egy kis ortodox imaterem. Oda zsidók jártak imádkozni, a házunk aljába. Aztán utána már nem jártak. Én csak arra emlékszem, hogy az egész alsó szint a Vegyi-anyag Nagykereskedő Vállalatnak volt a központja és a raktárai.”

„Az én családtagjaim a háború alatt még vidékiek voltak. Apám munkaszolgálatosként szökött át hadifogságba. Körülöttünk már mindenkit kilőttek. Hárman, barátok azt mondták, hogy ezt itt hagyjuk és átment inkább az oroszokhoz, ami azért nem volt egyszerű. 6 évig volt Szibériában hadifogságban, 48-ban jött haza. Anyám és a nővére pedig Auschwitzban volt és egy textilgyárból szabadult, rabszolgamunkásként, borzasztó körülmények között, de túlélték a háborút. A lányok túlélték, a nagymamák nem. 1955-ben születtem. Az eleje a régi rendszernek. Ez egy nagyon vallásellenes környezet volt, politikai vonatkozásban. Én a nagypapámmal együtt éltem, egy szobában tizenhárom éves koromig. Tőle sok mindent kaptam. Ő volt az igazi vallásos a családban. Ő is neológ volt egyébként. Abonyi származású. Ő volt a korelnök a családban. Persze apám is, anyám is. Mindig tudtuk, hogy zsidók vagyunk. A nagyünnepeket mindig megtartottuk. És volt, amikor a nagypapa elvitt engem a templomba, péntek este. Sok minden így aztán hozzá kötődik, ami ott a környéken van. Ezekre már kevesen emlékeznek.”

„Maguk ezek a házak körfolyosós házak voltak. Ez egy U-alakú épület volt eredetileg, de az U két szárát lebontották és az udvart beépítették, ma egészen más. Régen lőnyomos, lepusztult épület volt. Sok becsapódás érte. Az épületet a 60-as években minden különösebb átalakítás nélkül tudták felhasználni amerikai filmesek arra, hogy egy orosz stetl-t eljátszott és egy kozák támadást elviselt az épületünk. Gyerekfejjel nagyon nagy élmény volt, lovakkal mentek fel az első emeletre.”

„Ott nagyon jó kis élet volt. Amikor kisebbek voltunk, ment a rohangálás, a biciklizés a körfolyosón, az udvarban is. A nagy, széles udvar nagyon klassz volt. Túléltünk mindent – pedig ott azért sok minden történt. Amikor bezárt a vegyianyag-kereskedő raktár, akkor miénk lett minden. Bringáztunk és tollaslabdáztunk. Az udvar közepén volt egy nagy, egyemeletes épület. Vegyi-anyag raktár. Nekünk az volt a szórakozásunk, hogy amikor hó volt, vagy valamiért nagy kupac homokot odaszórtak, onnan ugráltunk le az udvarba, amikor -puha volt. Mindig valaki ordított velünk. A Horváth néni volt a fő-ordító néni. Hangosak voltunk. Nagyon jó volt, hogy mállott a vakolat, amivel lehetett dobálni egymást, és lehetett rajzolni. A Király 26. pincéje az egy híres pince. Az ornamentikán látszanak a szőlők. Azt tudtuk is gyerekként, mondták, hogy a Walesi herceg is járt ott. A pince, az egy félelmetes zegzugos történet volt, és csupa mocsok szenes pince volt. Télen mentünk le minden másnap a nagypapával vagy apukával a szénért vagy a fáért. És akkor baltával hasogattuk az udvaron a fát és úgy vittük fel tüzelni. Rekeszekben, mindenkinek ott volt a saját szene meg a fája. Lenn a pincében akkor még nem volt villany, nagy gyertyákkal világítottunk. Félelmetes, rejtelmes hely volt. Ott féltünk egy kicsit, de szerettünk lejárni, félni a pincében. Hozzáteszem, a padlás is. Sok helyen beázott az épület, utóbb mesélték, hogy azért, mert a háború alatt a tetőgerendákkal tüzeltek.” 

„Volt egy nagyon csúnya néni, szegény nyugodjon békében. A nagyapámmal lehetett egyidős. Ijesztő volt tényleg, szegény. Halála előtt kaptam tőle egy fűszertartó kis kegytárgyat, fából van, nem aranyból, nem ezüstből, de nagy becsben tartom azóta is. A Mária néni szemben lakott, a folyosó másik oldalán. A nagyapám, aki egy nagyon kedves, udvarias ember volt, ha kiment, bottal – már ő is öreg volt – hogy levegőzzön egy kicsit, akkor a bottal odaintegetett, és kiabált neki szépeket: „aranyom, gyönyörűm” – majd amikor belépett a lakásba, mindig az orra alatt azt mondta: „a boszorka”. Úgyhogy volt kommunikáció és voltak nagy veszekedések gyerekek között, felnőttek között. De azt hiszem, ez mindenhol így volt a körfolyosós házakban. De ott mindenki köszönt mindenkinek és mindenki ismert mindenkit. Ma ez nem így működik a társasházakban. Annak idején sokkal szorosabb lakóközösségek voltak”.

„Ez még az az időszak volt, amikor átjártak egymáshoz az emberek. 1960-ban, vagy 62-ben meglett az első TV-je a háznak. A Pintér Paliéknál volt az első TV. Egy kis-képernyős TV – mi már nagyképernyős TV-vel indítottunk. És, ott bizony, a ház lakói, mi is, este beültünk, egy nagy franciaágyra, a gyerekek a földön, 20-30 ember összeült és nézte a Táncdalfesztivált vagy a Jégtánc közvetítést. Akkor ezek voltak a nagy közösségi élmények.”

Király utca 22.
Zsidónegyed a szocializmusban

„Ugye ma zsidónegyedről beszélünk, meg ott születtünk, meg Terézváros meg Erzsébetváros – és ez mind igaz. De valójában a 60-as 70-es években az, hogy ki zsidó, hogy kinek milyen a vallása, ez egy teljesen elnyomott, mesterségesen elhallgatott dolog volt. Gimnáziumban sem foglalkoztunk vele. Mindennel foglalkoztunk, Che Guevarával, Fidel Castróval, kubai forradalommal, mindennel. De az, hogy az osztályban ki zsidó, az az érettségi után 10-20 évvel vált érdekessé. Nem volt téma. Rólam mindig tudták egyébként, mert ezt mi sosem titkoltuk. A KSI-ben kosárlabdáztam, ott is mindenki tudta rólam, hogy én zsidó fiú vagyok, de ezen túl ez egyáltalán nem volt téma.”

„Én ott éltem, és csak ha hazudnék, akkor tudnék idealizálni valamilyen állapotokat. Gyerek fejjel biztos, hogy semmi különöset nem éreztünk. Ha onnan elmentünk a város egy másik belső kerületébe, olyan nagy különbséget nem tapasztaltunk. Mi akkor nem éreztünk ilyet, hogy most mi itt egy varázslatban vagyunk. Nekünk ez egy nagyon természetes közeg volt akkor, és tényleg ott éltünk, és az illatai, a pincék dohos illata még mindig ott van az orrunkban.”

„Nem mondom, hogy zsidó élet volt ott, mert ez nem igaz. De valódi polgári élet volt és civil élet volt ott a környéken. Voltak olyan mozzanatok, amikben gyerek fejjel nem is észleltük, hogy köze van a zsidósághoz. A Majakovszkij utca 22.-ben, ezt nagyon kevesen tudják, hogy volt a Kohn néninek a péksége. Ma ott egy szálloda van. Most már az udvar az üveggel le van fedve. Az udvarnak, ha bemegyünk, a bal sarkában volt a Kohn néninek a péksége, egy ilyen szuterénbe. És oda jártunk mi kenyérért. És a hatvanas években, amikor én már nagyfiú voltam, 6-8 éves, akkor sokszor nekem kellett lemenni kenyérért és ott sorban állni. Ugye az akkor nagy szám volt, mert ez egy „mászek” pékség volt. És itt igazi jó kenyér volt. Az akkori, kenyérgyári kenyerek azok borzasztóak voltak. Tehát ez volt az egyik ilyen érdekessége. A másik pedig, hogy péntekre – de akkor ez nem tudatosult bennem, hogy most ez azért, mert zsidó, meg satöbbi. De péntekre, mentünk le, és akkor föl volt írva, hogy a Heisleréknek két mákos barhesz, és egy két kilós kenyér. És akkor odamentem, hogy a Heisleréknek, és akkor adták a két kiló kenyeret, meg a barheszt. Ez úgy nézett ki ez a pékség, hogy a szuterénben volt egy nagyon nagy helység, ahol két kemence volt egymással szemben. És a kemencékben, 5–6 m-es lapáttal tették be a kenyereket, és ottan vágták azokat a nyílásokat a kenyérre, kenték be tojással, és stb. és jött ki a forró kenyér. Fantasztikus feelingje volt. Ott álltunk az ajtóban, 15-20 vevő. És mindig várni kellett ott. Erre emlékszem. Hogy jön-e már a friss kenyér. És akkor ott 2-3 fehér ruhás péklegény tologatta ott benne a kemencében, meg tette a szenet rá. Ott volt egy ilyen pékség. Nem hiszem, hogy kóser lett volna. De a Kohn néni péksége volt, és a zsidók onnan hozták a barheszt, az tuti. Ez egy folklorisztikus része volt, mondjuk úgy, hogy a zsidó negyed szélének akkoriban. Zsidó társadalom – nem volt jellemzően. Voltak zsidók, akik a nem zsidó társadalomba integrálódtak, ott dolgoztak. Persze egymással barátkoztak, és a zsinagógában néhányan találkoztak.

A háború nyomai

„A háború vagy az 56 nyomai mindenhol ott voltak. Olyan szinten lehetett érezni, hogy az összes fal szét volt lőve. A golyónyomok évtizedekig ott voltak a vakolaton. Régi ház a VAM design háza, a Király 26. akkor már 150 éves volt. Nagyon sokszor beázott. Mindig mondták, hogy azért ázik be, mert a háború alatt egy csomó gerendát kivettek a tetőből, hogy azzal fűtsenek. Ennyi az én háborús élményem. 56-ban, mesélték, hogy egy tank állt a Gozsduval szemben, és mindenki frászt kapott. De nem történt atrocitás.” (Heisler András)

Zsidósághoz való viszony, vallásgyakorlás

„Én egy neológ családba születtem, ami nagyon fontos. Ez a neológ család nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy a nagyapámmal együtt éltünk, a szüleim és a nővérem. És, hát kisgyerekkorom óta mi tisztában voltunk a származásunkkal, a zsidóságunkkal. Minden nagy ünnepet megünnepeltünk, és főleg nagyapám bíztatására péntekente gyerekkoromban is lehurcoltak a zsinagógába.”

Gozsdu udvar

„A nagypapával mentünk a zsinagógába. Nagyapám kézen fogott engem meg a nővéremet, és ahogy a zsidó tradíció szerint szokás, zsinagógába sietünk, visszafelé lassan jövünk.  A nagypapa meg volt győződve, hogy ha a Király utca 26.-ból a „Gozsdi” udvaron – Gozsdu van kiírva, de mi Gozsdinak neveztük – ha a „Gozsdi” udvaron keresztül átvágunk, akkor gyorsabban érünk oda a zsinagógába. Úgyhogy mindig a „Gozsdi” udvaron keresztül rohantunk a nagyünnepekkor a zsinagógába. De akkor, esetenként, nem tudom milyen logika szerint, de a „Gozsdi” – Gozsdu udvarnak a Dob utcai oldalát lezárták. Esetenként, nem tudom, miért. Azt tudom, hogy ha nagyünnepekkor mentünk, és rohantunk, és ott fennakadtunk a Dob utcai oldalon, akkor az öreg elkezdte szidni az antiszemitákat meg a kommunistákat. És akkor fordultunk vissza, visszarohantunk. És akkor a Rumbachon keresztül mentünk a Dohányba. Mindig odaértünk még így is.”

„Ez fontos, ugye én mérnök ember vagyok, hogy teljesen mindegy volt, hogy a Majakovszkij utca 26.-ból mondjuk a Kazár utcán/ Dob utcán vagy a Rumbach utcán vagy a „Gozsdi” udvaron keresztül megyünk, az méterre ugyanannyi volt tőlünk. De ezek az átjáróházak annak idején többek között azért épültek így a zsidónegyedben, hogy gyorsan el lehessen jutni a zsinagógához. Mert van olyan hely, ahonnan ez segít. Ez az öregben annyira benne volt, hogy ünnepekkor így kellett menni. Aztán néha fennakadtunk.”

„A „Gozsdi” udvarban meg volt egy fodrász. Egy pici, alacsony ember volt. A nagypapával oda jártunk mindig hajat nyíratni, meg ő borotválkozni. És még kisgyerekként én bámultam, hogy neki a hatvanas években 100 éves szerszámai voltak. Ősi tégelyek. Meg borotvák meg borotvafenő, meg nem tudom még micsoda. A szék is – már akkor is matuzsálemi volt. Olyan volt, mint egy múzeum, csak működött. És volt egy sakkasztal, linóleumos sakkockákkal – és ott folyamatosan sakkoztak a kliensek. Tehát a kliens odament nyiratkozni, de lehet, hogy két órát előtte vagy utána ott sakkozgatott. Meg elbeszélgettek. Tehát egy nagyon-nagyon polgári lét volt ott. Ez jópofa volt. Közösségi tér volt maga a pici fodrászat. 4-5 ember ott el tudott lenni. Még a vésnökökre emlékszem a végén, a Dob utca felől. Ott volt egy csomó rezes, meg ezüstös meg lehet, hogy aranyos is. Annak mindig volt egy büdös szaga, borzasztóan utáltam. Egyébként ott raktárak voltak. Ott nem volt élet már valójában. Biztos volt más is, de emlékezetesek ezek voltak.” (Heisler András)

Dohány utcai zsinagóga

„Ugye ott van a Dohány utcai zsinagóga. Amikor kisgyerek voltam, hát az egy sötét épület volt, még akkor nem volt ez a gyönyörű csillár, meg minden más. Sokszor vittek engem oda. Arra emlékszem, ugye akkor még, ez az 50-es évek vége, 60-as évek eleje, még többen jártak zsinagógába, különösen a nagyünnepekkor. Voltak a nem pesti zsidók. Dohány utcások, akik nem régen jöttek fel Pestre. A vidéki maradvány egy része feljött Budapestre. A budapesti zsinagógákat részben a vidéki zsidók töltötték meg. Mert hát az én szüleim is Ceglédről jöttek, nagyapám Abonyból. Mindenki valahonnan jött. És hát voltak persze az ős-pestiek. De, hogy ezeknek a különböző régióknak a Dohányban meg volt a helyük. Ha a bejárattól nézzük, akkor baloldalt a 9, 10, 11-ik sor az Abony, Cegléd, ez a régió. A szolnokiak azok ott ültek a középső sorban. Minden régió teljesen külön ücsörgött, csoportosult és külön beszélgetett. És, hát ott jöttek össze a régi ceglédiek, abonyiak – akik egyébként előtte 20-30-40-50 -évig együtt éltek. EZ az 50-es 60-as években még így volt. Ez ma már megszűnt.”

„A nagyapám abonyi, ceglédi, – vidéki, neológ zsidó volt. De, hogy mennyire más volt a jelentése a neológiának akkor, mint ma, ő neológ zsidóként rendkívül vallásos ember volt. Amikor feljött Ceglédről Budapestre, neki nagyon fontos volt például, hogy olyan munkahelyet találjon, hogy ne kelljen sabeszkor dolgozni. Nagyon kevés ilyen munkahely volt. Volt egy ecetüzemünk valamikor még Abonyban. Nagypapámé volt, ecetüzem, de csak így hívta a család, hogy „ecetgyár”. Kőbányán is egy ecetgyárban helyezkedett el, ahol 24 órás műszakban ment, a hét 7 napján. Ő elvállalta a nem zsidó munkatársai felé, hogy nagyon szívesen megy vasárnap dolgozni – ingyen és bérmentve, csak őt szombaton hagyják békén. Akkor még nem volt szabad szombat. A nagypapa így sabeszkor mindig tudott menni templomba. Az neki nagyon fontos volt. (…) Az öreg mindig megállt, körülnézett, konstatálta, hogy én vagyok az egyetlen gyermek. És azt mondta, hogy látod, ha ezek meghalnak, akkor itt már senki nem lesz. Ebben nem volt igaza. Akkor nem vitték a gyerekeket. A Dohány utcában volt egy talmud-tóra, a Zoldán bácsi. De Zoltán bácsinak hívta mindenki. Ő egy jeshivát végzett bölcs volt. Nem volt rabbi. Ő samesz volt, de olyan samesz volt, mint egy rabbi. Nagyon tudott mindent, és nagyon okos volt. Ő tartotta a talmud-tórát. Oda jártak gyerekek. Én nem nagyon jártam, de a nővéremmel sokszor elmentem, ő öt évvel volt idősebb nálam. Az volt a Dohány utcai talmud-tóra. Ott tanultak meg betűt vetni, meg olvasni, meg az alapvető dolgokat a zsidóságról. Ez a Síp utcában volt, valamelyik teremben. De az istentiszteleteknek a motorja, és a mindent-tudója az a Zoldán bácsi volt. Ő az, aki az egészet kézben tudta tartani, függetlenül attól, hogy volt rabbi, a Salgó rabbi, vagy bárki más. Ő egy nagyon megbecsült ember volt.”

„Nekem gyerekként? Nagy sötét épület volt a zsinagóga. Nekem nincsenek nagyon pozitív élményeim, hogy ott jót játszottunk volna. Ami show volt, az a Szimchát tóra. Amikor nem úgy, mint most, méltóságteljesen két gyertyát vittek nagyobb gyerek elől, és méltóságteljesen vonultunk körbe gyerekek. És akkor kaptunk zászlót – azt a Joint küldte, szép színes zászlót. Hazavittük – az csoda volt. Egyébként, egy gyerek számára meglehetősen keveset nyújtott a zsinagóga. Nagyon más volt, mint most. Ma már mindegyik rabbi odafigyel, hogy a gyerekeknek is legyen valami vonzó. Úgy vonják őket be az istentiszteletbe, ahogy egy gyereket be lehet vonni. Kint játszanak az udvaron, a Löcho Dodira feljönnek, azt együtt végigordítják a közösséggel, utána a kiddussal megint lemennek, és akkor kapnak szőlőlevet. Az én unokám is szívesen megy a „zsinibe”, mert tudja, hogy ott játék van. Akkor ilyen nem volt.”

„Nagyon vegyes volt a ház népe a 60-as 70-es években. Talán két zsidó család volt, de nem több. A zsidóság az nem jött szóba. Az egy nagyon csendes történet volt. Apám még mindig tartotta a vallást, ő járt zsinagógába sokszor. De mindenki úgy ment a zsinagógába, hogy az imakönyvet, azt Népszabadságba csomagolta, tehát mindenki Népszabadságban vitte az imakönyvet. Tényleg az volt, hogy körbenéztek, hogy ki nézi meg, hogy ki megy be. Volt egy ilyen feelingje az egésznek. Ahol én laktam, a Király utcában sok zsidó lakott egyébként. De a házban jellemzően nem zsidók laktak a 60-as évektől már. Pár család volt még. Nem is tudom, hogy hol voltak olyan házak, ahol sok zsidó lett volna. Talán a Dob utcában, ahol ortodoxok voltak, ott lehettek olyan házak. A Királyban már nem volt zsidós a környék, semmilyen vonatkozásban. Az én gyerekkoromban, a 60-as években ez, hogy zsidóság, meg zsidó környék, meg zsidónegyed – ez nem volt. Ez nulla. Én az általános iskolában soha nem tudtam, hogy ki az, aki még zsidó, de nem is érdekelt. Nem merült fel. A gimnáziumban – ugye akkor már nagy gyerekek voltunk, 69-73 között –, már felnőttesedő fejjel voltunk ott gimnazisták. És az, hogy az osztályunkban, a Kölcseyben volt 6-8 zsidó gyerek a harmincból, ez soha ott, akkor föl nem merült. Soha egy büdös szót erről nem beszéltünk. Mi beszéltünk Che Guevaráról, mi beszéltünk Castroról, a kubai forradalomról, nem tudom még miről, meg amőbáztunk, meg csináltunk mindent. De ez egyszerűen nem volt téma. Ez annyira elnyomott dolog volt, hogy ez nem jött szóba. Az, hogy kik a zsidók, az később az érettségi találkozón merült fel. Lehet, hogy a szülők mondták, hogy „ó, ő biztos zsidó! – a neve miatt”. De ez lepergett rólam. Nem volt ez izgalmas. Ki a fenét érdekelt ez akkor? Mondom, annak ellenére, hogy én gyerekkorom óta jártam zsinagógába. Elvittek nagyünnepre. Nagypapa meg a szülők is. Meg volt, hogy pénteken is. Az akkoriban nagy dolog volt, mert általában senki nem ment sehová.”

„A zsidó családoknál a nagypapa volt a vallásos. Az apám dolgozott, családot tartott fenn, stb. A nagypapa az én apukámat sokszor kritizálta, hogy „kisfiam, azért egy kicsit többet kéne eljönni a zsinagógába”.  És aztán, halála előtt mindig azon izgult, hogy ki fog érte Kaddist mondani? Mert a zsidóknál azt csak férfiak mondhatják és neki két lánya volt – az egyik az anyukám. És az apu mindig mondta, hogy „ezen ne izgassa magát. Nyugodtan meg lehet halni, mert majd ő mond Kaddist.” És tényleg, amikor meghalt szegény, nagyon szerettük, akkor az apu elkezdett lejárni a Dohányba Kaddist mondani, hiszen megígérte. Ugye egy évig kell Kaddist mondani, reggel és este. Elkezdett picit aktívabb lenni, és ezzel, egy picit ideragadt a közösséghez. Na a végén ő lett itt az elnök, az apám, a Dohány utcai zsinagógában. A végén ő lett a nagyon vallásos Heisler bácsi – az én apukám, Laci bácsi. Átvette ezt a szerepet a nagyapámtól. És ő ösztökélt engem, hogy „Andriskám, azért többet le lehetne jönni a zsinagógába”. Aztán meghalt az apu is. Akkor kérdeztem a Robit, hogy most mi a teendő? Hát egy évig Kaddis. Elkezdtem én is a tradíciók szerint. És akkor egy picit beragad az ember a tradíciókba. A mai napig, reggelenként – nem minden reggel, de lejárok, és tfilint kötök, és együtt imádkozom a közösséggel. Néha rászólok a fiaimra, hogy „azért egy kicsit többet el lehetne jönni”. Szóval ennek van egy íve. Egy családi íve. Amit a nagypapa mondott, hogy itt vannak az öregek és aztán vége – ennyire nem rossz a helyzet, bár azért elég rossz. Ez egy kicsit így van kitalálva a neológiában. Ez nagyon más, mint az ortodox logika, akik mindig ebben élnek, és minden nap micvéket teljesítenek és brochékat mondanak. A neológiában egy egész más logika van: a fiatalok sportolnak, a lányokat hajkurásszák, tanulnak. Azután dolgoznak, próbálnak helytállni – az aktív években. És utána jön egy életszakasz, amikor, részben a szülők elmenetele kapcsán, sokan egy picit közelebb kerülnek a valláshoz.”

Mikve, Kazinczy utca 16.

„Ugye hát akkor hogy nézett ki egy fürdőszoba? Úgy nézett ki, hogy volt egy fürdőszoba, kályha, fölötte a víz. És akkor befűtöttünk fával vagy szénnel. Az melegítette a vizet, és akkor lehetett fürdeni. Nem minden nap, annyiszor, amennyiszer. És akkor volt fürdőkád – amelyik lakásban volt fürdőszoba, meg wc. Mert ugye a VAM design-házban wc és fürdőszoba az csak az utcai lakásokban volt. Ez egy U alakú épület volt valamikor. Az U két szárában ott nem voltak jellemzően wc-k és fürdőszobák, hanem kint a folyosón volt egy közös wc. Lavórban fürödtek. Na, nekünk volt fürdőszobánk. Ennek ellenére a nagyapám minden délután elindult a Széchenyi kádfürdőbe. És hát oké, ha ezt akarja az öreg, menjen a kádfürdőbe. Már öregedett nagyon, és az anyukám, a lánya féltette- mondta, hogy télen hideg van, mínusz tíz fok. Apuka, minek megy maga – ők még magázták egymást, tudták, mi az illem – minek megy maga a kádfürdőbe, meg fog fázni! Befűtjük a kádat és meg tud fürödni. De nem, ő ment a kádfürdőbe, hóban, fagyban is. Én ezzel nem foglalkoztam gyerekként. Csak most így utólag jöttem rá, hogy neki ez a Széchenyi kádfürdő a mikvét helyettesítette. Tehát ő neológ zsidó volt, de pénteken mikvébe akart menni. Pénteken délután azért ment a kádfürdőbe, mert a Kazinczy utcai mikve használhatatlan volt, borzasztó állapotban volt – így ő neki ez volt a mikve. És akkor ő maga, kvázi a maga rituáléjával megcsinálta. Én ezeket nem tudtam gyerekkoromban – utólag raktam össze.”

Király utca 27.

„Persze az nem igaz, hogy semmi nem volt. Volt egy jelvényes bolt. Megint csak emblematikus bolt volt, az volt a város egyetlen jelvényboltja, aki gyártott, meg eladott. A Király utcában. Mi gyerekekként egy fél órát el tudtunk ott nézelődni, csak álltunk és néztük, annyi csillogó jelvény volt. Baromi izgalmas volt. De ez felénk nem úgy jött le, hogy ez egy zsidó kiskereskedő, tradicionális, meg mit tudom én – az egész família ezzel foglalkozott. Hanem ez egy jelvénybolt volt. A Kohn-néni az egy jó pékség volt, ahol jó maszek kenyér van. Az életben nem így jött le, hogy továbbélnek a zsidó tradíciók. Így utólag jön ez le, hogy nem véletlen, hogy a barcheszt ott vettük, mert ott volt barchesz és máshol nem volt barchesz.” 

Nagymező utca – Király utca sarok

„Mi a Hegedű utcai általános iskolába jártunk. Ott volt kettő – Labda utcai a fiú és Hegedű utcai a lány iskola. Amikor én jártam, akkor már koedukált volt.  Akkor minden szinte állami volt, és ha volt egy kis bolt – mászek, magánszektor, ez Kellér Dezső rövidítése – akkor az mindig valami különlegeset tudott nyújtani. Ezek egy része zsidó tulajdonban volt, amiről megint csak nem is tudtunk, és nem is foglalkoztunk vele. Ez a hatvanas években egy elhallgatott kérdés volt, nem nagyon merült fel az emberekben. A Majakovszkij utcában volt pár bolt, ami számunkra izgalmas volt, gyerekek számára A Király utcában, majdnem a Nagymező utca sarkán volt egy trafik. Hú, ezek a trafikok ezek nagyon klassz dolgok voltak. Mert amikor kicsik voltunk, akkor tudtunk fruttit venni. Egy szem fruttit lehetett kapni húsz fillérért. És amikor nagyobbak lettünk, akkor lehetett egy szál cigarettát venni. Nem volt arra pénzünk, hogy egy dobozzal. De ha bárki akart valamit disznólkodni gyerekként, akkor tudott venni egy- két szál cigarettát.  Annak is volt ára. Nem volt sok kis bolt már a 60-as években. Irodák, raktárak voltak. Nem volt szinte egyáltalán vendéglátó-ipari egység a Király utcában. Az egész ritka volt. Sétáltunk a Hegedű utcában, és nem történt semmi. És, hát a Tinódi mozi, az volt a mi mozink, mert az ott volt a nyakunkon. Az Ernst-múzeum mellett, a Nagymező utcában. Cowboy filmektől kezdve a Száz egy kiskutyáig sok mindent láttunk ott. Ott a legizgalmasabb a matiné volt, mert ott nem helyjegyet kaptunk, csak be lehetett rontani a moziba. Korán odamentünk és elsőként rontottunk be, az első sorba ültünk be, ahonnan már semmit sem láttunk, annyira magasan volt a vászon, de ez volt a népi játék.”

Király utca – Kazinczy utca sarok

„Vagy a Kazinczy utca – Király utca- sarkon volt a kis tér. Ma játszótér. Az nem ilyen volt, az tulajdonképpen egy elég elvadult hely volt, egy kilőtt ház volt, nem volt még beton sem. Odajártunk focizni. Volt ott sok minden tényleg. Volt egy szemfelszedő – ha elindulsz a Kazinczy utcán, akkor mindjárt jobb oldalt. És ott volt a tisztító, egy ruhatisztító – és nem a Patyolat. Mert ezek jól tisztítottak. És akkor ketten ott vasaltak, folyamatosan, ilyen hatalmas vasalókkal. Valamint volt még egy Suhajda cukrászdánk. Az szemben volt szinte a mi házunkkal, a Majakovszkijban – mintha most is cukrászda lenne ott. Az is egy „mászek” cukrászda volt, a szemfelszedő is egy „mászek” szemfelszedő volt és a tisztító is egy „mászek” tisztító volt. Ezek mind minőséget tudtak szolgáltatni. A „mászek” az egy sokkal személyesebb dolog volt mindenhol, és csak akkor tudtak működni, ha jól csinálták. Tehát a „mászek” zöldséges az csak akkor élt meg, hogy ha jól működött, ha jó szolgáltatást nyújtott. És a Suhajdának isteni fagylaltja volt és krémese, a tisztító szépen tisztított. A Szemfelszedő egyszerűen csak volt. Mert szerintem állami szemfelszedő nem is volt.”

Annyira nem volt gépkocsi forgalom a Király utcán, és a környéken, hogy az utca egy nagyon jó közösségi tér volt. Mi lábtengóztunk az utcákon. A leeső vakolatot letörtük, azzal felfestettük a lábtengó-pályát és az utcán lábtengóztunk. És néha jött egy-egy autó, a legritkábban. Kicsit rossz néven is vettük, hogy megzavart bennünket. És, hogy ha valamelyik kocsi ráállt a lábtengó-pályánkra, mert, hogy leparkolt az utca szélén, akkor meg rettenetesen fel voltunk háborodva, hogy miért nem állt arrébb öt méterrel. Helyet keresnie nem kellett. Üres volt. Az utca az a miénk volt. És akkor reggelenként jöttek a jegesek – mentünk, és vártuk a jegeseket. Mert nem volt hűtőszekrény csak jégszekrény volt. Már sorba álltunk a vödörrel. És emlékszem, hogy az elején még nagy, lipicai lovakkal jöttek, ordítozó jeges emberek hozták a jeget. A hatvanas években még jártak a lovas kocsik. És akkor mindenki vett jeget talán 2 ft-ért. A száraz kenyeret azt gyűjtöttük. Mert, hogy ott volt a Klauzál téri piac. És a piacon a parasztok átvették a száraz kenyeret pénzért. Mert, hogy vitték a disznóknak, effektíve. Mindig volt egy zsák otthon, és ha volt rossz minőségű kenyér – nem a Kohn-nénié, hanem a többi – azt vittük a Klauzál térre. Azt, hogy tömegsír ott volt, hát én azt nem is tudom, hogy mikor tudtam meg. Nagyon sokkal később. Ott piac volt. Éltünk ottan. Vidéki nénik. Anyámmal sokszor mentem – megvoltak a standard helyeink. Vittük a száraz kenyeret. Vettük a libát – tényleg, a liba, az egy tradicionális, családi dolog volt. Olyan volt, mint egy disznóvágás lehet, a nem zsidó családoknál. Hogy akkor most a liba, vesszük a Klauzál-téren. És akkor mindig az izgalom az az volt, hogy mekkora a mája? Apám fogadásokat kötött, hogy ez hatvandekás lesz, nyolcvandekás lesz. És akkor egyszer volt egy kilós máj – és az a csoda volt. És az piac volt. Nem olyan volt, mint most. Hanem csak asztalok voltak, és a vidékiek árultak ott. Úgy, mint a Lehelen most középen, a termelők."

Holló utca

„A Holló utcában is volt egy foghíj telek, a számra nem emlékszem, ahol faltól falig focipálya volt a hatvanas évektől. Ez egy legendás helyszín volt. Ott budapesti labdarugó meccseket játszottak. Hétköznap mi oda mehettünk focizni. De hétvégén hivatalos mérkőzések voltak, formaruhában fociztak, kispályán. A szélső vonal az már a két tűzfal volt."

Változás, zsidó reneszánsz

„Én 1981-ig laktam a Király utcában. Onnan Budára, a Rózsadombra költöztem. A szüleim maradtak, de aztán azt a házat elkezdték kiköltöztetni az ingatlan-beruházás miatt. Ők előtte már elköltöztek, egy kis kerülővel a Madách-téri házakba. Még közelebb a zsinagógához. A rendszerváltás után kezdett el keményen változni. Nagy változások lettek, mindenféle dolog jött létre. Kóser, vagy „kóser-style”, meg rengeteg szervezet, és annak mindenféle aktivitása. Fiatalok próbálnak mindenféle mozgást csinálni, a Mózes-háztól a nem tudom mi minden. Jönnek vissza egy kicsit azok a dolgok, amik voltak. De reneszánszról, arról valójában akkor tudnánk beszélni, ha a százezres zsidóságból ez a jelenleginél sokkal nagyobb réteget mozgatna meg. Én úgy látom, hogy ezek a tevékenységek és helyszínek nem érintenek meg 10-15%-nál többet. És a reneszánszhoz azért ennél jóval több kellene. Legalábbis én így gondolom.

Egyik oldalról azt szoktam mondani, hogy tök klassz, hogy ilyen élet van a zsidó negyedben. Hogy jó, hogy a városnak van egy ilyen izgalmas, mozgalmas része. Másik oldalról meg itt laktam újra, négy hónapig a zsidónegyedben és konstatáltam, hogy teljesen élhetetlen. Az biztos, hogy nagyon jót tesz a városnak összességében, de nagyon rosszat tesz az itt lakóknak. Itt lakni, az egy katasztrófa, rendkívül nehezen lehet együtt élni ezzel az őrülettel.  Ordítás, hangzavar, kosz, mocsok. Ezt a kettőt, hogy lehet kiegyensúlyozni, azt én nem tudom. Ennek ellenére örülök neki, hogy van élet. Hozzáteszem, hogy azért a zsidónegyednek mondott negyedben az igazi élet az egy kocsmaélet. Csak nyomaiban van valami köze a zsidósághoz. Akár egy névvel – Mazel Tov étterem, Maceszhuszár, vagy akármicsoda. Hát igen, amikor ez elkezdődött, akkor még tényleg zsidó fiatalok jártak nagy számban. De ma már alapvetően külföldiek, és turisztikai látványossággá változott a városrész. Nem biztos, hogy ez így az előnyére változott.”

„Amikor elindult a Szódával meg a Szimplával, akkor azok még nagyon zsidós helyek voltak. A zsidó fiatalok ott voltak. Akkor csináltuk meg a Bálint-házat. És ugye a Bálint-ház- ez tanulságos volt számomra, hogy mennyire nem tudunk gondolkodni a fiatalok fejével. És, hogy vagy kommunikálni kell velük, vagy kooperálni. Megcsinálta a Bálint-házat a hitközség. Baromi büszkék voltunk rá, hogy milyen szép székek, és milyen jó az egész. Majd ez a fiataloknak lesz találkozóhelye. Azt vettük észre, hogy a Bálint-ház, akkor éppen – ez egy régebbi korszak – kong az ürességtől. Fiatal nem megy be. És közben egy lepusztult, mocskos, három-lábú asztalos, össze-vissza székes, riherongyos környezetben vannak a mi zsidó fiataljaink. Ez nekem akkor nagy tanulság volt, hogy ne próbáljunk meg gondolkodni a fiatalok agyával, hanem figyeljünk oda rájuk inkább, hogy mit szeretnének. Ez van, amikor sikerül, és van, amikor nem. Hogy ebben mi a jó, hogy koszos az asztal és háromlábú az asztal – azt én nem tudom. De jól érzik ott magukat. Ezt lehet látni. A külföldieknek meg egy folklór, hogy „rohad a fal” – és akkor ez mindenkinek nagyon tetszik. Ma már ez nagyon designossá vált. Ma már nem az, mint tizenöt éve. A téglák ott vannak, a régi ajtók, sokféle idióta szék. Ma már ennek designja van, ma már ilyenre tervezik. Amikor ezt elindították a Szódában, akkor ennek nem designja volt, hanem összeszedegették a székeket. Az egyik fiam egy barátja szervezte, emlékszem is, hogy jöttek, tudunk-e székeket adni. Milyet? Tök mindegy! Másképp indult. Ma is tök jó helyek vannak, csak ma már ez az egész másról szól.

Szerintem, ami a zsidónegyed különleges státuszát adja, az ma már a turisztikai státusza. Amit szerintem kellene egy kicsit valóban zsidósítani. Azért több falafeles van, mint Rákospalotán. De nem ilyen módon gondolom, ezt jobban kellene csinálni. De, hogy nekem mit jelent? Én ott éltem. Minden emlék. Ha a Holló utcán a Dob utcáról jövök, akkor tudom, hogy balra ott egy focipálya volt, ahol harmadosztályú meccsek voltak hétvégén. És amikor nem voltak meccsek, akkor tudtunk ott focizni. És, hogy a kis tér, az miért volt fontos, meg hol verekedtünk. Nekem ezek személyes területek. Nekem ezért jelenthet többet ez az egész környék. Meg a zsinagóga, meg a nagypapám miatt nekem ez egy személyes tér, ahol én felnőttem. Sőt, amikor megnősültem, még itt éltem két évig. Ez tök más, mint ami a világban ma van, hogy ez a „zsidónegyed” - bár tényleg van sok zsidó attrakció. És egyébként meg egy csomó turisztikai attrakció, ezzel a zsidó mákonnyal leöntve. Semmi köze hozzá egyébként. Én így látom. De mondom, az jó, hogy élet van. A városnak is nagyon jót tesz. Hogy ezt hogy lehetne jobban csinálni – majd az okosak megmondják.”