Schmal Alexandra a Magvető kiadó szerkesztője, lektor. Az általa szerkesztett könyvek között nagy számban vannak a holokauszthoz kapcsolódó monográfiák, személyes visszaemlékezések és tanulmányok. Kis Pál ezüstkoszorús fényképész kutatója – a Király utca 51.-es ház történetét kutatva tárta fel a fényképész élettörténetét és naplóját, mely a közelmúltban kiadásra került. Szinte minden műfaj megtalálható az általa szerkesztett könyvek között, a regényektől a tudományos tanulmánykötetekig. Emellett a magyarországi civil botlatókövek lerakását koordinálja. A Király utca 51.-ben született, majd ide tért vissza saját családjával a 90-es évek végén, és itt élt 2012-ig. Visszaemlékezésében mesél a negyed 70-es, 80-as évekbeli hangulatáról, az akkor még élő és lassan eltűnő jellegzetes idős karakterekről, a ház egykori lakóiról és életformáikról, a környező utcák kiskereskedőiről és üzleteiről. Mennyiben lehetett zsidó ez a negyed az ott élők számára a 70-es, 80-as években. Mi mindenben nyilvánult meg a negyed 90-es évektől felgyorsuló változása, és hogyan élte meg mindezt ő és a környezetében élők.

Családtörténet – Király utca 51.

Az apukám debreceni keresztény munkás- családból való, az anyukám egy zsidó polgári családból. A nagymamámmal végig együtt laktunk. A nagyapámnak cipőüzeme volt, cipő-modellőr volt. A IX. kerületben volt egy nyolcvan főt foglalkoztató üzeme, a Vaskapu utcában, amit aztán jól államosítottak.  A nagyapámat elvitték, Borban volt, ő nem jött vissza. A nagymamám vitte tovább az üzemet az államosítás után. Az anyukám, a húga, a dédnagymamám és a nagymamám, miután a csillagos ház már nem tűnt biztonságosnak, a Pozsonyi út 40.-be mentek egy svéd vagy svájci védett házba. Ott szabadultak fel. Nagymamámat is elvitték három napra Óbudára, a téglagyárba, akkor nagy volt az ijedtség, hogy nem tér vissza, de megszökött. Többször vitték le őket a Szent István parkba, állították sorba a lépcsőházban. Anyukámnak szörnyű emlékei vannak tíz éves korából.

A családom 1965-ben költözött a Király utca 51.-be. Amikor anyu férjhez ment, a Jókai téren laktak. Egy icipici lakásból úgy tudtak a Király utcába költözni, hogy egyikük fizetését egy évig félretették, így tudtak cserélni egy zsidó házaspárral, akik ketten maradtak, és pici lakásra akartak cserélni. Én az Erzsébetvárosba születtem, 1969-ben. Akkor még csak a szüleim meg a nővérem, aztán később odajött a nagymamám is, és akkor végülis 5-en éltünk ott, egészen 2012-ig. Akkor költöztem el én a saját családommal. 1911–12 körül épült a ház. Amikor épült a ház, akkor üzletekkel együtt épült. A félemeleten galériák voltak az üzletekhez. Fodrászat, fényképészet. A háznak eredetileg két kapuja volt, és két címe volt- a Király utca és az Akácfa utca felől.

Én az Erzsébetvárosban nőttem fel. Szemben a Terézvárosba jártam általános iskolába, át kellett menni egy zebrán, és a Terézvárosi templom mögött, Labda utcának hívták, most Pethő Sándor utca. Nagyon sok osztálytársam ott lakott a környéken, a Csányi utcában, a Káldy Gyulában, a Király utcában. Aztán hét évre elköltöztem, anyukám ott maradt, és amikor lett két gyerekem, akkor visszamentünk, 1998-ban. Addigra már a nagymamám nem élt, és anyukám egyedül maradt a nagy lakásban. Ő ment a Baross utcába, és mi a Királyba, és még 13 évet ott éltünk a gyerekeimmel és a férjemmel, a harmadik gyerekem ott született. Úgyhogy két felvonásban, de úgy tekinthető, hogy a lakás 47 évig a család tulajdonában volt. 1965-től 2012-ig, négy generáció.
 
A vészkorszak, gettóidő emlékezete

A házunk ugye pont nem volt a gettó területén. Én erről 7-8 éves koromban azért már tudtam, otthonról, anyukámtól. Az ő apját elvitték munkaszolgálatra, és „nem jött vissza” – ugye ez volt a szakkifejezés. A mamám nagypapáját úgy vitték el az Akadémia utcából, hogy októberben a nyilasok leterelték a házban a 16 és 60 év közötti férfiakat. Ő hatvan év feletti volt, de a nyilas házmester őt is leráncigálta a lakásból, így vitték el őt is. A nők maradtak meg, illetve anyám egyik nagybátyja.

A háborús időkről nem volt szó. Én például nem tudtam, hogy a Király utca 51. csillagos ház volt. 2014-ben egy barátnőm mondta, hogy kitették a Vörösmarty utcai házukra ezt a matricát, és, hogy tudom-e, hogy van-e ez a projekt. Ekkor megnéztem a térképet, és majdnem sokkot kaptam, hogy negyven valahány évet élt ott a családom, és én ezt nem tudtam, hogy ez csillagos ház volt. Szerintem ezt anyám sem tudta. Tehát ott erről nem volt szó. Azt tudtuk, hogy a ház mögött húzódott a gettó palánkja, pontosan ki van harapva. Pont a mi házunk mögött, az Akácfa utca következő háza az már a gettó volt, és a Csányi utca következő háza, ott volt a Csányi utca közepén a palánk. Ezt különböző térképekről tudtam. De gyerekkoromban nem tudtam, csak amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Itt egymás mellé épült házakról van szó, köztük nincsen látható nyoma ennek. Deszkapalánk volt a határa, úgy tudom.
 
A csillagos házat egyáltalán nem tudtuk, ez döbbenetes volt. Annyit tudtam, hogy a háború előtt itt egy zsidó fényképész lakott, így kezdtem el a régi lakókkal beszélgetni, és nekem így jött ez az egész Kis Pál sztori. Ez 2014-ben volt, mi 2012-ben már nem laktunk ott. Tehát én valahogy úgy éreztem, hogy ez engem érdekel. Hogy lehet, hogy kellene egy megemlékezést csinálni. De mit rakok ki? Egy szál mécsessel megállok és a troli-megállóban három barátommal azt mondom, hogy… - az fura lett volna. Nagyon sokáig ellenkeztem magamban. De másfelől meg vonzott is a dolog. Mintha én lerónék ezzel valamilyen tartozást a háznak, vagy ennek a világnak, amit magam mögött hagytam azzal, hogy elköltöztünk. Nem volt azért lelkifurdalásom, csak mégis úgy éreztem, hogy ezzel valamilyen kötelességet rovok le. Hogy ha nem találom meg a Kis Pál ügyet, akkor is a tablókat a ház történetéből kiraktuk volna. Ez még mindig ott van az udvaron. Akkor Kis Pál élete egy epizód volt a több szálból. Nagyon örültem, mert találtam egy olyan személyt, akinek az édesapjára is emlékszem, Tamásy Sándor, doktorúr, orvos, akinek az apja a Kis Pál segédje volt. Ők azért laknak ott, mert ők cseréltek a Kis Pál életben maradt testvérével lakást, és ők maradtak, mint fényképész a műteremlakásban. Ez bonyolult volt, hogy a Tamás unokaöccse lakott ott két évig, aki nekünk véletlenül jó barátunk. Ez egy marha nagy lakás. Az ő felesége mondta, hogy tudom-e azt, hogy az öreg fényképész Sanyi bácsinak a mestere egy zsidó fényképész volt, akit 1944-ben a körút sarkán lelőttek. Ez volt az ő családjukban a mondás. Ők nem tudták azt sem, hogy él a lánya, a Shoshanna, azt sem, hogy volt egy felesége a fényképésznek. Véletlenül, a zsidó levéltár honlapján, a fond jegyzékben megtaláltam Kis Pál budapesti fényképész naplóját. Shoshanna eredetileg Izraelben a Cfáti múzeumba adta be a kéziratot, és egy ismerősén keresztül a gépiratot eljuttatta a budapesti zsidó levéltárba. Így jöttem rá, hogy nem csak az van, hogy Tamásy Sanyi bácsi valamire emlékszik, és van néhány gyönyörű fotója az egykori műteremről és a dolgozókról, hanem van egy napló. És akkor jöttem rá, hogy ez tényleg az. És a naplóban arról van szó, hogy hogy sajnálja a feleségét, mert benyomtak harmincvalahány embert a lakásukba. Aztán őt elviszik munkaszolgálatra, akkor megszökik, bujkál. December elejéről van az utolsó bejegyzés, és utána vitték el. Véletlenül találtam meg, az eredeti kézirat a cfáti múzeum honlapján van. Akkor még mindig nem tudtam, hogy a lánya él. És, hogy jó szellemi állapotban van, és jól tud magyarul. A múzeumban megadták Shoshanna címét. (…) Így kötődtek össze a szálak, így lett a történet.

Ezzel az idős fényképész Tamásy bácsival szintén ilyen udvarias, kedves, köszönős viszonyban voltunk. Én is emlékszem rá, nagyon elegáns, csokornyakkendős, Girardi-szerű szalmakalapos, igazi úr volt. A picike bácsi- őt így hívtuk, mert nagyon picike volt. Ő mindig levette a kalapját, úgy köszönt a nagymamámnak. Jóformán kezet nem csókolt. A kedves feleségével ők is egy színfolt voltak a házban. A napfényműterem üvegteteje beomlott. És akkor a régi fogadó, vagy váró-szobában alakítottak ki fényképészműtermet. Később lakássá alakították az egészet. A Tamásy Sándor bácsi aztán a Fényszövbe belépett, otthon már nem praktizált. Én gyerekkoromban csak tudtam, hogy ott lakik egy idős bácsi, a rokonságával. A zsidó fényképész-szálat csak később tudtam meg. De azt, hogy a lánya él, Ez lélegzetelállító volt. Még mindig beleborzongok, ha erre gondolok. És döbbenetes, hogy fél évvel a Kis Pál naplója könyv megjelenése után még derülnek ki újabb szálak. Hogy évekkel később felhív Halász Tamás, hogy a Táncarchívumban vannak Kis Pál fotók, és a könyvtárukban színészportréi. Rengeteg operaénekest is fotózott, meg színészeket. Rózsahegyi Kálmánt, híres írókat.
 
Olyan meglepetések, teljesen váratlan, véletlen dolgok- csodaszerű nekem az egész. Hogy megtalálom őket, hogy utána meg tudtuk csinálni a botlatókővet és ők eljöttek. Nekem ez is egy akkora ajándék volt, hogy ők ettől boldogok.  Elsőre nekem azért volt fontos, hogy ő meglegyen, hogy megtaláljam a leszármazottakat, mert nem tudok úgy botlatókövet csinálni a Kis Pál feleségének, hogy nem tudom a nevét. A naplóban csak úgy emlegeti, hogy „szegény feleségem” – fogalmam nem volt, hogy ő Klein Ilona. Meglett a lányuk, és akkor már lehetett botlatókövet állítani. Van egy név. Ez nagyon fontos volt. És utána rá két évre sikerült a könyvet kiadni, és szintén később megtudtuk, hogy a buchenwaldi Berga Elster altáborban kényszermunkát végeztettek vele, és ebbe halt bele. Van egy emlékköve - szívóereje van egy ilyen kutatásnak. Beszippant, és egyre mélyebb rétegek tárulnak fel. Nekem ez egy hatalmas élmény. (…) Ezt a témát nem én kerestem, hanem a véletlenek sorozata. Szintén döbbenet volt, hogy egy másik botlatókő-avatáson egy idegen hölgy, ahogy felolvasta a mártír-szüleinek a történetét, és körbeadta a fotójukat, ott is a Kis Pál aláírása volt. Ez csodálatos.

A Király utca 51. lakói a 70-es években – karakterek, nexusok, polgári és kispolgári életforma

A házban sokakat ismertünk. Sok öreg szomszédra emlékszem, akik még az „ánti-világból” maradtak ott. Anyukám sokakkal elég jó kapcsolatban volt, és beszélgettünk. Meg a nagymamám ezekkel az idős szomszéd hölgyekkel, félig-meddig polgári, kispolgári hölgyekkel, nem mondom, hogy összejártunk, de a folyóson volt virág csere-bere. Akkor tudtuk, hogy a házmester milyen, attól tartani kell, mert az biztos besúgó. Ez például nagyon megvolt, főleg szerintem zsidó családokban, hogy a házmesterrel jóban kell lenni. Mindig egyrészt mézes-mázosan kellett vele beszélni, másrészt Szilveszterkor kellett neki vinni borítékot. Megvoltak a viszonyok. Nem tudom, hogy csak az én családomban van-e így, az anyukámnál. Amit meséltem, hogy a dédnagyapámat a nyilas házmester levitette, és így vitték el. Az 50-es években a másik rokonságot azért telepítették ki, mert a házmester feljelentette, hogy kártyapartnerek jártak hozzájuk, tehát összeesküvést szőnek a fennálló rezsim ellen. Tehát voltak ilyen házmester-élmények. Úgyhogy a házmesterrel jóba kell lenni, az egy ilyen örök tanulság, amit én most már nem tartok jónak, de megértem, hogy ez akkor fontos volt.
 
Ha szemben állunk a lakásunkkal, a miénk az egy saroklakás a harmadik emeleten, az Akácfa és a Király utca sarkán. A mellettünk lakó lakása a miénkből lett leválasztva, mi már így költöztünk oda. A régi konyhabejárat volt az ő lakásuk bejárata. Egy idős házaspár lakott ott, Lajos meg Mártika. Nagyon tetszett nekem a néni. Olyan volt, mint a Frakkban az Irma néni. Hajkorona, meg kifestve rúzzsal szépen a szája. Mindig illatos volt, bepúderezve. Később, amikor már lerobbant, akkor már nem volt ennyire ápolt. De nekem mindig ez a sudár, magas néni maradt meg. Valószínűleg ők is egy lecsúszott kispolgári család lehettek. Anyu mindig mondta, szomorú történet, hogy volt egy lányuk, aki már menyasszony volt, és vasalta a ruhát, és a vasalóval megcsapta az áram, és meghalt. Én mindig úgy képzeltem, hogy a menyasszonyi ruháját vasalta - persze nem, csak így volt drámaibb. Ők voltak az egyik oldalon, a másik oldalon meg egy elég primitív, proli bácsi és néni - velük is jóban voltunk. A Viki néni nagyon sokáig élt, még amikor visszaköltöztünk, akkor is mellettünk élt. A másik sarokban volt egy Paula néni, ő is egy óriási lakásban lakott egyedül. Róla tudtuk, hogy zsidó férje volt. Már nem élt akkor, amikor én gyerek voltam. De a nagymamám, anyukám ezt kiderítették. Valahogy vele ezért kicsit jobban voltak a szüleim. Mert, „hogy ez egy rendes nő, mert ennek zsidó férje volt”. Ő is egy elegánsan kirúzsozott idős néni volt. Tőle kaptunk paradicsomos, csatos üvegeket. Mert, hogy neki a háztartásba már nem kell. Ezeket nagy becsben tartottuk, hogy ez a Paula nénitől van. Mamám tett el bele paradicsomlevet. Néha volt olyan, hogy nem voltak otthon a szüleim. Ők elváltak, a papám tíz éves koromban elment. De ha anyukám és nagymamám nem voltak otthon, akkor a Paula néni ebédeltetett meg - tehát volt vele egy kicsit közelebbi nexus. Aztán ő is lerobbant, túl nagy volt a lakás, és cserélt egy két gyerekes családdal az első emeleten. Nem ültek be egymáshoz dumálni, nem volt vizitálás. Hanem inkább a folyosón. Ha sütöttek süteményt, akkor megkínáltuk egymást. (…) Volt olyan, erre emlékszem, hogy mondta anyu, hogy a nővérem járt németet tanulni Béla bácsihoz a házból. Ilyen nexusok azért voltak a 70-es évek elején. Az én gyerekkoromban már nem.

A másik sarokban lakott a „Pá néni”. Azért volt Pá-néni, mert mindig úgy köszönt kellemkedve, hogy „Pá!”. Ő egy alacsony, pici néni volt. A fia még mindig ott lakik, a Hirschler Tomi. Róla úgy gondoltuk, hogy pincér valahol. Ez egyáltalán nem biztos, csak tényleg úgy nézett ki. A Tamás mesélte el nekem, hogy az ő apja meghalt munkaszolgálatban, és a Pá néni hozzáment egy Blau Aladár nevű emberhez, aki itt lakott a Király utcában. Ők így kerültek ide. Közben a Tomi a Pesti Izraelita Fiúárvaházban élt, mert az apja nem tudta egyedül nevelni. És a háború alatt is az árvaházban élt. Talán olvasható is a csillagos házak oldalán, hogy ő volt az, akit gyerekként, több száz gyerekkel bezsuppoltak a Klauzál téri csarnokba, a nyilas időkben. Így vitték be őket a gettóba. Én gyerekként egyáltalán nem tudtam, hogy itt a házbeliekkel mi történt.
Nagyon sok zsidó lakott a házban, még a 70-es évek elején is. Volt a Grósz néni. Egy pici, öreg, nagyon vékony kis nénike volt. Hozzá néha felmentünk, nem tudom már miért. Ő nagyon kedves volt, mindig adtunk egymásnak valamit. Ő adott például, az megvan a mai napig is, egy rettenetes nehéz, porcelán vasalót – az megvan a mai napig is. Ereklye, hogy az még a Grósz nénitől van. Nekem fura volt az gyerekként, hogy ő társbérletben lakott. Nem lehetett egyes szobákba bemenni, mert az a társbérlőé. Volt még egy ortodox zsidó néni is a házban, a Montschein néni, fejkendős. De én még nagyon kicsi voltam, 6-7 éves, amikor ezek a nénik, bácsik meghaltak.
 
A Király 51. az ugye egy belső, körfolyosós ház. A körfolyosón játszani – hát nekünk az sem volt megengedve. Nekünk csak az ajtó nyílt a körfolyosóra. Az valahogy egy proli dolog volt, hogy a körfolyosóra néz a lakás. Tehát már eleve az valami rettenet. És akkor az, hogy én kimehessek? Amikor mondjuk a nagymamám kiment, és trécselt a szomszéd Mártikával, akkor én is ott lábatlankodtam. Vagy szőnyeget poroltak, vagy virágot locsoltak, akkor egy kis időt eltöltöttünk. De az, hogy én kitelepedjek oda, és ott a folyosón játsszak, az sose volt. A Gönczy Pál utcában laktak a nagynénémék, szintén most már lassan 80 éve a családunk ott él, ott egy nagy udvar van gesztenyefával, és nem körfolyosó, hanem egy hosszú gang. Ott például lehetett gyerekként játszani. Azt nagyon élveztem. Nekünk a Király utcában nem lehetett. Nekünk kicsi erkélyünk volt csak, négy ilyen kis nyomorult, egy négyzetméteres kilépő. Na, oda se lehetett kimenni.

A Kádár-korban nagyjából mindenki egy színvonalon volt. Illetve voltak ezek a levitézlett polgár-asszonyok, dzsentri leszármazottak, felteszem. Az eleganciájuk romjait még viselő idős hölgyek. És akkor mindig beköltöztek fiatalabb családok. De nem volt ez a nagy különbség, hogy ez egy nagyon gazdag család vagy rettentő szegény, aki ide beköltözött. Nyilván aki nagyon jómódú volt az már akkor sem a Király utca 51.-be költözött be. A szegénység a rendszerváltás után lett.

A házba egyetlen családot, cigány családot költöztettek, már bőven a rendszerváltás után. Egy-két önkormányzati lakás volt, őket egy szociális lakásból költöztették oda. Ők renitensnek számítottak, hangoskodtak, drogoztak. Volt egy nagyon rémes fiuk, aki nejlonzacskóból szipuzott, a lépcsőházban. Sokszor féltünk, a kislányom félt hazamenni, hogy ott ül. Aztán valahogy őket is kiköltöztették szegényeket. Nem tudom mi lett velük. Emlékszem, hogy a védőnő jött, hogy Petikéhez kell mennie a félemeletre. Emlékszem, hogy mondta, hogy nagyon nehéz velük.

Klauzál tér, Nagydiófa utca
 
Az első emlékeim 3-4 éves koromból vannak. Óvodába a Klauzál térre jártam, akkor még volt ott egy óvoda. A Kisdiófa utcában volt az óvodának egy kis kertje, 3-4 éves korom között kezdtem, akkor minden nap végig mentünk a Csányi utcán. Minden nap elolvastam egy bazi nagy feliratot, hogy „Ballon, esőkabát” – később azon tanultam olvasni. 5-6 évesen, még iskola előtt. Most egy OTP van a sarkon, a Pekáry házzal szemben. A Csányi utca felőli fronton, nem tudom, hogy ez csak a reklám volt-e, vagy volt egy üzlet is, de a házunkban volt ez a marha nagy Béke KTSZ. Ott varrták ezeket a rettenetes ballonkabátokat, és felteszem, hogy ott árusították. Minden nap megnéztük az óriási betűket. A hozzájuk tartozó, lehúzott redőnyű helyiségek lehettek ott. A mi házunk aljában, a 70-es években egyáltalán nem voltak üzletek. Sokkal később albetétesítették őket és külön-külön kiadták őket. Lett Herbária, meg műszaki üzlet, később pizzéria.

Emlékszem, ahogy megyünk a Csányi utcán ki a Klauzál térre. A Klauzál téri játszótérre nem vittek óvodás koromban, mert, hogy az koszos és rendetlen. Nem is volt bekerítve, kutyák, vastraverzek voltak mászóka címén. Az óvodának volt egy kis kertje, ez egy üres telek volt egy vasajtóval. A hátuljában volt egy tető, amit talán az óvoda odaácsolt, úgy hívtuk, hogy szín. És ha esett az eső, akkor oda be lehetett menni játszani, rajzolni. Mi ezeket az utakat tettük meg napközben. A „Kiskertbe” – és aztán vissza a napközi otthonos óvodába.

Iskolailag én nem a Labda utcába tartoztam, akkor még fontos volt, hogy körzetes iskola. A Kazinczyba vagy a Kertészbe tartoztam, nem tudom, ami messze is volt, meg nem állt jó iskola hírében. Anyu kijárta, valami ismerősén keresztül, hogy szembe járhassak a Labdába. Volt olyan osztálytársam, aki a Liszt Ferenc téren lakott. A gyerekek nagyon egy környéken laktak. (…) Óvodás koromban még nem mentem sehova egyedül. Alsós koromban is inkább elkísértek egy-egy gyerekzsúrba. Külön iskolán kívüli barátaim a környéken nem nagyon voltak. Olyanra emlékszem, már nagyobb voltam, hogy örültem, hogy közel lakik valaki, mert el lehet hozzá egyedül menni. Egy-két barátnőmmel kimentünk a városligetbe, és akkor az olyan nagy kalandnak tűnt, hogy a városligetbe kiviszünk egy pokrócot, és akkor ott olvasunk vagy fagyizunk.
 
Klauzál téri csarnok, háztáji

A Klauzál téri csarnokban mindig is belül volt a háztáji, a csarnokban – az udvarán és hátul. Akkor költöztek ki a nyomorultak, amikor a Kaisers betetette oda a lábát. Akkor sokáig volt minden szombaton, hogy kitelepültek, aztán egyszer csak megtiltották nekik. Mi azt nagyon sajnáltuk, az remek volt, ott tényleg minden volt. Ott tényleg voltak ismeretségek, hogy na, ennél a nőnél szoktuk venni a cseresznyét, vagy akármit. Amikor betiltották, valahogy visszakúsztak, de az már csak egy csökevénye volt a réginek. Azzal az indokkal tiltották be, hogy az autók nem férnek el. Mi nem is értettük, hogy miért fontos, hogy az autók elférjenek?

A negyed hangulata a 70-es, 80-as években – üzletek, karakterek

Hosszútávon ugyanazok az üzletek voltak és ugyanazok az eladók. Nagyon ismertük őket. Ott volt például a Klauzál téri csarnok, anyukám oda járt, megvolt, hogy ez az én csirkésem, ez az én krumplis asszonyom, aki Dejtárról hozza a krumplit. Tehát volt egy ilyen hangulata. Volt egy zöldséges a Király utcában, később papír-írószer üzlet lett, ami jól tönkrement, amikor az Office Depot odaköltözött.  Nem azt mondom, hogy ismerősi kapcsolat volt, de rendszeresen odajártunk és ismertük a savanyú képű papír- írószeres nénit. Aki mindig nagyon bánatosan nézett, feltételezem, hogy előre látta a jövőt, hogy odajön egy marha nagy üzlet, és neki annyi.

Mindig figyelni kellett az autóforgalomra. A troli ment a ház előtt a Király utcában, akkoriban még nem állt meg ott. Hanem ki kellett kutyagolni a Lenin körút sarkára, vagy a Népköztársaság út és Nagymező utca sarkára. Ott volt troli megálló. A házunk előtt valamikor a nyolcvanas években kezdett megállni. Én azt gyanítom, hogy valamikor a rendszerváltás előtt, amikor a csarnokból Kaisers lett. Talán azért lett megálló, hogy aki cipekedik a boltból, annak könnyebb legyen. De olyan nem volt, hogy na, ez egy kis keskeny utca, ezen csak úgy át lehet szaladni. Játszani, azt semmiképpen. Eleve egy polgári családban olyan nem volt, hogy játszol az utcán – az utcagyerek tempó. Piszkálni az orrodat az utcán - az utcagyerek tempó. Lóbálni a táskámat, az kurvás, azt nem lehetett.

Gyerekkoromban nekem nem igazán volt zsidó jellege a negyednek. A Klauzál téri csarnokban volt még egy kóser húsbolt. Ahogy bementünk a csarnokba, ez még az udvarról nyílt, a kapu és a ház közötti átjáróban volt balra. Mindig egy viszolygás volt bennem. Egy öreg, potrohos bácsi volt, bajuszos volt, kedves volt, de mindig véres volt a köténye. Időnként, nagyon ritkán bementünk oda, de mi nem vettünk kóser ételt sosem. Apukám nem is volt zsidó. Nem tudom miért, bementünk oda, anyu elbeszélgetett vele, vettünk ezt-azt. De én mindig kicsit féltem ott.  Arra emlékszem, hogy egyszer valaki kirabolta a boltot, vagy ellopták a pénzt. Ott voltunk éppen, és nagy kavarodás volt, futkostak. Ebből nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy azért van ott kóser üzlet, mert van piaca.
 
Amikor már gimnazista voltam, a Trefortba jártam, gyalog jártam suliba, és a Kazinczy utcán mentem mindig végig. És akkor ott láttam, hogy van mikve, meg ott is volt valami kóser üzlet. 1984–88-ig voltam gimnazista. Akkoriban ezek rettenetesen lepukkant, koszos, gyanús, bezárt helyeknek tűntek. Nem volt semennyire vonzó ez a dolog. Ott volt a romos Kazinczy utcai zsinagóga épülete, ami mindig éppen mindjárt rádőlt az emberre, ha elment előtte. Az is kicsit a lepusztultságot sugallta. Nem volt ez a turistaforgalom, Izraelből nem jöttek a turistacsoportok és nem bámulták lelkesen, hogy itt milyen szép dolgok vannak. Ott maradt nyomok voltak. Érdekesnek találtam, de kicsit borzongató is volt. Mindenki öreg volt, mindenki koszos volt és lepukkant, mint ezek az üzletek. Nem volt ez a pezsgő, fiatal, vonzó világ, ami érdekes, és látszik a perspektíva. Hanem inkább ez a szerencsétlen, nem is tudom.

Az érdekes például, hogy a Csányi utcában, ahogy megyünk a Nagymező utca felől, akkor a Csányi utca legvégén, jobboldalt, a sarkon egy kocsma van. Az mindig is kocsma volt. De az előtte levő üzlet, ami most valami pólóbolt, az egy Gottlieb Zoltán nevű, öreg zsidó bácsinak volt a zöldséges üzlete. Mi mindig oda mentünk a Zoli bácsihoz. A feleségére is emlékszem jól, ők egy kedves házaspár voltak. Nekem ez nem tűnt fel, hogy na, ez egy zsidó üzlet. De anyu nyilván tudta, és lelkesen járt oda is. Ha nem mentünk el a Klauzál-téri csarnokig, akkor a Zoli bácsi féle zöldségesnél vásároltunk.

Akkor volt még tejbolt, amikor odaköltöztek anyuék 1965-ben a nővéremmel, a nővérem 7-8 évesen nagy büszkén mindig lement a tejboltba. Neki fontos volt, hogy reggelenként friss legyen a kifli. Ugyanez a tejboltos, az Évike átköltözött a Csányi utca jobboldalára, nagyjából középtájra. Ez egy nagyon szerencsétlenül kinéző néni volt, és iszonyú gyorsan dolgozott. Mindig vörös volt a keze- nyilván mindig hideg dolgokat fogdosott. Aztán eltűnt, az üzlet bezárt. Hogy mi lesz az ilyen emberekkel? Nem tudom. Még az én időmben, a 70-es években is sokat mentünk oda a nagymamámmal, reggel lehetett menni friss kifliért és tejért. És emlékszem, hogy mindig ment ez a bájolgás a boltosokkal. Évike meg Zoli bácsi, meg Ibike volt a csirkés asszony, Ilonka volt a dejtári krumplis asszony a piacon. Én azóta is frászt kapok ettől a bájolgástól, én ledermedek és lemerevedek, és nem vagyok képes semmilyen boltossal ilyen meleg nexust ápolni. De a családomban ez volt, hogy jóban kell lenni Évikével, mert akkor szép túrót fog adni, meg az én hentesem nekem szépet ad. Na, hát nekem nincs hentesem és csirkésem. Volt még egy zöldséges. Oda gyerekkoromban néha leküldtek a zöldségeshez, és akkor volt, hogy néha nem jól adtak vissza, és az traumatikus volt, hogy mentem haza, és nem jól adtak vissza. Rossz érzés volt, hogy gyerekként becsaptak. Pedig lehet, hogy véletlen volt.

A zsidósággal való kapcsolat a 70-es, 80-as években

Én szerkesztő vagyok, a Balassi Kiadóban kezdtem a pályámat, és valahogy megtaláltak a zsidó témájú könyvek. A Braham professzor „Tanulmányok a Holokausztról” – sorozatát szerkesztettem. Később Karsai és Molnár Judit konferenciaköteteit szerkesztettem, Páva utcai kiállítások szöveges anyagait lektoráltam. Megtaláltak ezek a témák. Ekkor eléggé beleástam magam. Elkezdtem a botlatőkövek letételében is segíteni. A civil kövek letételét én szervezem néhány éve. Gyerekkoromban is érdekelt már ez, nagymamám és anyukám meséltek a családi történetekről. A családom egy vallásos neológ család volt. A nagyszüleim már nem voltak nagyon vallásosak, de a dédszüleim még eléggé. Anyu emlékszik a péntek esti gyertyagyújtásokra. Le kellett menni, a Lónyai utcában volt egy kis imaház, odajárt a nagypapája, nem volt szabad zavarni, amikor imádkozik. Az apai ági nagypapa nagyon vallásos volt. Az anyai ági nagyszülők annyira nem, de megtartották azért a pénteket. Nekem van olyan fazekam, amiben a Schwarzman dédnagymamám a húsvéti edényt mosogatta csak. Aztán 44–45 után már nem tartottak semmit. A nagymamám egyáltalán nem. A halottakért mécses gyújtás maradt. A Mirjam imakönyv ott volt az éjjeliszekrényén, ez egy létező tárgy volt. De ő nem volt vallásos egyáltalán.
 
Volt egy időben, hogy kötődtünk idézőjelesen zsidó közösséghez. Kamasz koromban, körülbelül 1983–86 között a Józsefvárosban, a Rabbiképző Scheiber-féle, péntek esti kiddusaira jártunk, anyukámmal ketten meg később barátokkal. De az Erzsébetvárosnak ezek a rétegei valójában gimnazista koromban bontakoztak. Azt már nagyon érdekesnek találtam, hogy a Kazinczy utcán mentünk végig, és lehetett látni fekete hosszú kabátos zsidó bácsikat, vagy fiatalabbakat is, családokat. Aztán később, amikor már ott laktunk, és a Klauzál-tér már kulturáltabb volt, akkor a gyerekeimet vittük a játszótérre, akkor mindig láttuk, hogy oda vitték ki a zsidó ovisokat. A kis pajeszos kisfiúkat és szoknyás kislányokat, ortodox óvodásokat láttunk. Annak örültem. De keveset is tudtunk erről, hogy valójában itt mi zajlott. Teljesen le volt ez szorítva. Nem használtam ezeket a tereket valójában.

A Belső-Erzsébetváros változása

Én azt hiszem, hogy minden városrésznek más a hangulata, és minden városrészben van valami különleges. Az Újlipótváros is, a XII. kerület, hegyvidék is. Mindenben meg lehet találni, hogy mi nagyon izgalmas benne. A Belső-Erzsébetvárosnak ezt az egyediségét, különlegességét én nem éreztem gyerekkoromban. Minden egyformán szürke volt, és nem volt túl izgalmas. Az építészeti csodákra nekem annyira nincs szemem. Látom, hogy egy ház szép. Szerettem benézni kapualjakba, amíg nem volt az összes kapu zárva, de nem így járok az utcán. Szeretek este bekukucskálni kivilágított ablakokon, és nem örülök neki, amikor látom, hogy lebontanak régi házakat. De azt, hogy a Belső- Erzsébetvárost ilyen nagy attrakcióként kezelik, azt én nem érzem igazán át. Biztos, hogy jót tesz egy városrésznek, hogy kap egy külön figyelmet. Hogy csomó mindent nem tehetnek már meg, amit a Hunvaldék megtehettek.
 
A gyerekkoromban kihalt idősek, azok a Montschein nénik meg Grosz nénik még esetleg úgy laktak ott, hogy ők, mint zsidónegyedbe költöztek oda, de az én szüleim nem úgy költöztek oda, és akik körülöttünk éltek, azoknak ez már nem mondott semmit. Az ott élőknek ez az élmény már biztos, hogy nem volt meg a 70-es, 80-as években. A Labda-utcai általános iskolatársaimnak például, akiket a Csányi utcába vagy a Káldi Gyula utcába vetett a sorsuk, azoknak ez már nem jelentett semmit. A következő generációkból megpróbáljuk ezt feléleszteni, vagy feltámasztani, hogy ott egy zsidó kávézó vagy ott egy zsidó üzlet. Egy kicsit talán mesterségesnek érzem. De lehet, hogy nincs igazam, mert sok minden meg megmaradt. A Frőhlich cukrászdára például emlékszem, hogy egész gyerekkoromban volt. De ugyanúgy jártunk oda, mint máshova, a Szalaiba, ha a Jászai Mari tér felé voltunk. Biztos anyukámban volt egy ilyen nosztalgia, hogy „jaj, hát a flódni” - Persze finom volt, de a Művész vagy a Szalai ugyanilyen finom volt az Andrássy úton; és még szép is volt, ellentétben a Frőhlichel. Ez biztos fontos, mert valamit azért megőriz és feltámaszt, ami egyébként nyomtalanul eltűnne. Csak nem tudom, hogy mennyire élő ez a valóban ott élőknek, akik ezzel minden nap szembesülnek, hogy jönnek a turistacsoportok meg fotóznak, meg a sétáltató-programok.

Ezt a házakba kívülről bevinni iszonyú nehéz. Ezért volt jó a csillagos házas kezdeményezés, mert ott arra buzdítottak, hogy nem kívülről odamész „nagyokoskodni”, hanem a saját környezetedben csinálod. Nem tudom, hogy ez hol sikerült. A Király 51.-ben annyira azért nem sikerült, mert nagyon nagy tömeg volt a megemlékezésen, aminek nagyon örültünk, de a házból nagyon kevesen jöttek le, tíz alatti létszámmal. A régi lakók közül jöttek sokan, akit ez valamilyen szinten érintett. De volt olyan fiatal házaspár is, aki ott elsírta magát. A megemlékezésre eljött egy olyan hölgy, akit gyerekként hurcoltak ebbe a csillagos házba, az anyjával együtt. Ő elmondta az emlékeit, és sikerült fel is menni arra a szintre, ahol egykor volt. 70 éve nem lépte át a ház küszöbét.
 
Az is pozitív, hogy nem tépték le a tablókat, azóta is ott vannak a körfolyosó alatt. Viszont a szép nagy plakát, amit vittem a botlatókő lerakásról az már másnap eltűnt onnan. Azért a házban volt egy pszichiáternő, akivel leveleztem, és elmesélte, hogy jöttek hozzá nyilvánvalóan zsidó paciensek, chaszidok, neki voltak inzultusai egy antiszemita szomszéddal, aki részegen zsidózott. Ők emiatt költöztek el. De azért ez nem volt tipikus. Inkább a közöny. Meg az aggódás és a félelem – hogy a ház kapujának zárva kell lennie. Majd mit fognak szólni? – Nem azért, mert zsidó program, hanem mert a ki-be mászkálás gyanús, és ettől félni kell.

Én fontosnak tartottam, hogy a botlatókőről is értesüljenek a ház lakói, hogy ez ne egy zsidó belügy legyen. Szép ellenpélda, hogy amikor a nagypapámnak csináltattunk botlatókövet a Varázs utcában, egy hét-nyolclakásos villaházban, ott minden egyes lakásból lejött valaki. Pedig én úgy kúsztam oda előző héten kitenni egy plakátot a kertkapura. Gondoltam, hogy na, ezek a Rákosiék által idetelepített kommunista káderek, vagy rettenetes nyilas leszármazottak, a XII. kerületi úri közönség – és öltönyben, nyakkendőben jöttek le. Mert ünnep van. Hihetetlen volt. Nagyon megható volt. Spontán beinvitáltak a házba, ahol édesanyám még pár évet töltött 44 előtt.

(…) A negyed változását én nem kísértem annyira figyelemmel. Azon meglepődtünk, hogy már megint lebontottak egy házat a Holló utcában. A Gozsdu udvart láttuk, ahogy romjaiból újjáépül, aztán betelepül vendéglátóiparral. De nincs ehhez igazán viszonyulásom. Ez érdekes, mert egyébként foglalkozom a zsidósággal, meg a zsidó gyökerekkel. De valahogy a környezetemben létrejövő változást annyira nem érzékeltem. Tudtam, hogy ott van közel a Síp utca, meg a Goldmark terem. Kibontakozott, hogy mi hol van. De nem éltem ezekben a terekben az életem. A Goldmark teremben gyerekprogramon most voltam életemben először, pár hónapja – elhívtak, és vittük az unokámat.
 
(...) Mi a családommal 1998-ban mentünk vissza a Király utcába, 2012-ig. Az első nagy változás nekem az volt, az nagyon megdöbbentő volt, amikor letérkövezték a Király utca Deák térre eső szakaszát. Majd utána különböző építkezéseket foganatosítottak, és jól széttört az egész. Először azt hittük, hogy az ott sétálóutca lesz. Ennek nagyon megörültünk. Akkor kiderült, hogy egy nagy frászt. Egyáltalán nem sétálóutca, ugyanúgy ott áll a sok autó két sorban. Akkor az egy nagy csalódás volt, hogy megy itt minden tönkre. Amikor visszaköltöztünk, akkoriban lehetett, hogy egyre több kocsma nyílt. A házunk aljában a pizzéria jó példa- annak egyáltalán nem örültünk. Szerencsétlen félemeleti lakó minden közgyűlésen elmondta, hogy neki a szag felmegy, éjjel-nappal nyitva, ott üvöltenek alatta. A pizzás felajánlotta, hogy egy árnyékolót felrak, de a szag mindenképpen felmegy. Az a lakás gyakorlatilag eladhatatlan szerintem.
 
(...) A Király utcában azon például lehet a forgalmat mérni, hogy amikor a nővérem kamasz volt, a 70-es években, akkor ő nagyon sokszor kiült az erkélyre és napozott.  De akkor az kellemes volt. A 80-as, 90-es években már nem volt kellemes. Én már sose ültem ki. Nem is szeretek napozni, de ha szerettem volna se, büdös volt, zaj volt – a fene akart oda kiülni. Nem ezért költöztünk el, de az nagyon erősen benne volt a pakliban, 2012-ben, hogy nem tudtuk nyáron nyitva tartani éjszaka sem az ablakot, mert nem lehetett aludni a lármától. Valaki elkezdett boldogan énekelgetni, a templom körül szoktak részegen, akkor a templom fala felverte a hangot. Ez nem volt gyerekkoromban. Mindig ki lehetett nyitni az ablakot éjszakánként.

(...) Az is változás volt, hogy megáll a troli, jobban be van kapcsolva ezáltal a forgalomba. A bulinegyed, meg, hogy nem lehet úgy hazamenni, hogy halljam a saját hangomat este az utcán, ha beszélek valakihez, azért ez elég rémes. Azt hiszem, mindenki ezt mondta, hogy a legjobb pillanatban költöztünk el. Mert élni már nagyon nehéz így. A mi lakásunk az egy kezelhetetlenül nagy méret volt, iszonyú nagy belmagasság, 124 négyzetméter – ez már a leválasztott méret volt. Eredetileg 160–170 négyzetméter lehetett. Nagyon sajnáltuk, de felújítani sose lett volna pénzünk. Az alattunk levő lakásban lakott eredetileg az építtető, a Schwarz Jenő. Abban a lakásban színes üveggel díszített ajtók vannak, még mindig, Róth Miksa műhelyéből.

Ami nagy változás még, hogy kihaltak az öregek a házból, egyre kevesebb a régi lakó, és egy csomó külföldi befektető vett lakást, még a mi időnkben kezdődött, hogy orosz és olasz nevű lakótársak lettek, akiket soha nem látunk. Nem is lehet utolérni, ha van valami tartozása, nem lehet rajta behajtani. A legtöbb lakás ki van adva. Ez természetes dolog, mi ezzel nem gyötörtük magunkat, de nem kedvez annak, hogy kellemesen érezze magát az ember, vagy legyen kihez süteményt vinni, vagy segítséget kérni. Akik még ott laknak nagyon panaszkodnak, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy milyen rémes lett a környék is, és a közösség, ha volt is valaha – hát semmi. (…) Én ritkábban járok arra. Nincs dolgom arra. Ha keresztülvillamosozom a 4-es 6-ossal, akkor benézek az utcába. Időnként ismerősöket elviszek a Király 51.-be, és megmutatom a tablókat az udvarban.