Dr. Loisch Ede báró, a Kassa–Odenbergi vasúttársaság alelnöke, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár képviselője háromemeletes, körbeépített udvarú, Andrássy úti átmenő telken álló, kerület által is védett bérháza arányaival és jó minőségével ugyan illeszkedik az Andrássy út historizáló beépítésébe, de nem tartozik legkiemelkedőbb bérpalotái közé. Érdekessége a történetében, másodlagos funkciójában rejlik. 

1912-ben ideköltözött az Andrássy út 10.-ből az 1885-ben alapított Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. Könyvkereskedő Vállalat, a kor egyik legjelentősebb könyvkiadója. A földszinten alakították ki a könyvesboltot, amely a korabeli sajtó szerint az egész Monarchia legszebb, legkorszerűbb üzlete volt. Az emeleten működött a szerkesztőség, a kiadó egyik alapítója, Singer Sándor itt is lakott. A „legszebb üzletnek” kikiáltott belső tér kialakítását, berendezését: az óriási bronzcsillárokat, a festést, a kirakatokat és a homlokzat cégtábláit Maróti Géza szobrászművész tervezte. A könyvkiadó vezetői „[f]őként a kispolgárság, az ifjúsági és gyermekolvasók szolgálatára és olcsó könyvek nagyszámú kiadására törekedtek. Elsősorban szórakoztató, olvasmányos, problémamentes munkákat adtak ki, s főleg a századforduló polgári irodalmának nagy közönségsikereit. A mozgékony könyvterjesztő hálózat új olvasóréteget szervezett a középosztály, a vidéki értelmiség és a kispolgárság gyermek és felnőtt olvasói közül.” (Forrás: Kiskönyves blog)

Wolfner József báró (Arad, 1856 – Budapest, 1932) alapító, 1923 után elnök vezérigazgató nemcsak könyv-, hanem lapkiadással is foglalkozott (például: Új Idők, Magyar Figyelő, Művészet, Képes Pesti Hírlap), emellett híres műgyűjtő és művészetpártoló is volt. Mednyánszkyért rajongott, de Nagy Istvánt és Egry Józsefet is nagyra tartotta, gyűjtötte. Ellentétben társával, Singer Sándorral, nem költözött a kiadó épületébe, maradt az Aradi utca 68. szám alatti saját tulajdonú bérházában, feltehetően haláláig. Apja, Wolfner Simon (?–1874) és anyja, Fellner Cecília (?–1888) a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben nyugszik (B-107-28, B-196-7). Az ő sírja a Kozma utcai zsidó temetőben található. Síremlékét Pátzay Pál tervezte. Temetésekor (1932) Hevesi Simon főrabbi mondott gyászbeszédet. 

A kiadó munkatársai 1935-ben az Andrássy út 16. előterében, – a lépcső melletti falfülkében – gránit talapzaton álló kővázát helyeztek el Wolfner József emlékére. A háború után ugyanott, oldalt a falon, a könyvkiadó mártírhalált halt 22 munkatársának és barátjának nevét örökítették meg, köztük található Wolfner József fiának (Farkas István) és Singer Sándor fiának (Szabolcs István) neve is. Az Andrássy úti bejáratnál 2004 óta pedig, az utcáról jól láthatóan, Wolfner József első feleségétől, budai Goldberger Annától származó fia, Farkas István (Budapest, 1887 – Auschwitz, 1944. június 30.) festő emlékét külön emléktábla is őrzi. 

Farkas István apja akarata ellenére lett festő. Első mestere apja barátja, „a magyar festészet nagy alakja”, Mednyánszky László volt. „Apai családja a 18. század közepe óta elmagyarosodott aradi kereskedőcsalád, az anyai ág a magyar ipari fellendülésért sokat áldozó budai Goldberger család. Apja (…) Buddenbrook figura, cégalapító, vagyongyarapító, kiadóként és műgyűjtőként is a magyar kultúra lelkes, nemzeti elkötelezettségű támogatója. Farkas István családjában a magyar nyelv használata már a dédszülők számára is természetes (…) Farkasnak nincs különösebb kötődése a zsidó valláshoz, de problémát sem jelent számára zsidó származása. Identitásában döntő, hogy festő: gyerekkora óta, apja ellenében is festőnek készült.” (Emlékkavicsok, 103.) 

A könyvkiadó költözésének évében, 1912-ben Farkas István már Párizsban él, de az I. világháború kitörésekor haza kell jönnie, magyar katonaként olasz hadifogságba kerül. 1925-ben visszatért Párizsba, ekkor már feleségével, a szintén festő Kohner Idával (báró Kohner Adolf bankár, földbirtokos és műgyűjtő lánya), hogy csak a festészetnek élhessen. A párizsi művészeti élet befogadta, az École de Paris művészcsoport elismert tagja lett, sorra nyíltak kiállításai, jelentős francia művészek a barátai, közük a költő André Salmon, akivel közös könyvet jelentetnek meg, Farkas tíz festményével, André Salmon verseivel (Correspondences, Éditions des Chroniques du Jour Paris, 1929). Apja halálakor, 1932-ben azonban ott kell hagynia Párizst, meg kell mentenie apja vállalatát, át kell vennie a könyvkiadó vezetését. 

„Farkas, aki otthon volt a párizsi Abstraction-Création csoport világában, hazatelepülése után furcsamód idegenné változott. Idegenek jelentek meg ugyanis ekkortól festett képein. (...) Amilyen idegenek voltak ezek a figurák egymás számára, olyan általános idegenség csapott ki minden Farkas-képből, jelezve, hogy Farkas önmaga számára is idegenné változott. A festőnek minden erejét meg kellett feszítenie, hogy hű maradjon ennek a csepp vigaszt sem kínáló, inkább riasztó világnak az ábrázolásához, amelyet már elgömbölyített horizontvonalai is a »kizökkent idő és tér« birodalmává avattak. Hogy miért tette? (…) szokni akarta, mert érezte, szoknia kell, azt a túlnani, végsőkig kizökkent, végsőkig kapcsolat nélküli világot, ahová végül egy auschwitzi krematóriumon keresztül vitt az útja.” (Zsidó írók és művészek a magyar progresszióban, 1860–1945, Noran, 2010). 

1943-ban majd 1944-ben hiába figyelmeztetik párizsi barátai, hogy meneküljön (Francois Gachot francia diplomata, író, műfordító két nappal a német megszállás előtt felszólítja, hogy azonnal utazzon külföldre), hiába ajánlanak magyar barátai segítséget (például Pátzay Pál bújtatni akarja pasaréti műteremházában), mindent visszautasít.

Herczeg Ferenc, aki a kiadó egyik kiemelt szerzője volt, Hűvösvölgy című művében így írt róla: „Farkas István édesapja halála után kénytelen volt otthagyni Párizst, ahol, mint festőnek komoly sikerei voltak; Budapestre jött és átvette a kiadóvállalat vezetését. Bár szíve ellenére ült be a vezérigazgatói székbe, mindnyájunk meglepetésére kitűnő kiadónak bizonyult. Budapestre azonban vesztére jött: a nyilas időkben tragikus véget ért ő is, és felesége is.” – idézi S. Nagy Katalin az Emlékkavicsok-ban. 

Első emlékkiállítása bori munkaszolgálatból visszatért fia, a szobrász Farkas Károly (később Charles Farkas) segítségével nyílt meg 1947-ben. Saját képeiből és jelentős műgyűjteményből álló hagyatékát rokonok őrizték meg a háborúban, részben az Aradi utca 68. alatti Wolfner-ház pincéjében. A megmentett anyag nagy része 1980-ban a Kecskeméti Képtárba került. Nemzetközi jelentőségű életművének bemutatása, amire csak 2005-ben került sor a Budapesti Történeti Múzeumban, sokak számára nagy meglepetés, felismerés volt.

A különös az, hogy amíg Wolfner Józsefről sok mindent tudunk, társának, Singer Sándornak még a születési adatai sem ismertek. Valószínű, hogy 1923 és 1928 között halt meg. De mikor? A Budapesti Czím- és Lakásjegyzék szerint 1916-ban még a Munkácsy Mihály utca 23.-ban lakott, 1922–23-ban már a kiadó székházában, az Andrássy út 16.-ban. Az 1928-as jegyzékben a neve már nem szerepel. Fiáról, Szabolcs (Singer) Istvánról annyit tudunk, hogy apját követve ő is kitanulta a könyvkiadó szakmát, a 20-as évek elejétől pedig ő vezette a könyvüzletet. 1944-ben sorsa hasonlóan tragikusra fordult, mint Farkas Istváné és feleségéé. A deportálásból nem tért vissza, ő is a holokauszt áldozata lett.

(Forrás: S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben 1938–1945. Glória kiadó, 2006, 95–106; Budapesti kultúrtörténeti séták I. Andrássy út. Fekete Sas Kiadó, 2009, 40–43.)