A régi pesti zsidónegyed legelvarázsoltabb háza rejtőzik itt, a Kisdiófa utca 16.-ban. Az egy tömböt övező, keskeny, csupán hét méter széles utcát szinte végig kisvárosias jellegű egy-két emeletes lakóházak övezik, közöttük a 16. szám alatti az egyik legkorábbi.

Első ránézésre talán nem érthető, miért fontos ,milyen értéket képviselhet ez a kis méretű, külső díszeitől megfosztott, részben át is épített egyemeletes lakóház, mely egy üres telek és egy jelentős,háromemeletes sarokház között áll.

A kerületi önkormányzat a házat értéktelennek és bontandónak tekintette, ezért ki is ürítette, az üresen álló épületet azonban a budapesti fiatalok felfedezték, és itt is – mint annyi más üres házban – alternatív kávéház, más néven „romkocsma” nyílt. Ez volt a közkedvelt „Mumus”, mely csak egy nyáron át, 2004-ben működhetett, pedig a házat még nem bontották le, azóta is üresen áll. Fiatal iparművészek szerettek volna itt otthont találni, műhelyeket, műtermeket, kiállítóteret kialakítani. A televízió Kultúrház című műsora is berendezkedett itt egy éjszakára ideiglenes kiállításokkal, így nagyon sokan láthatták, milyen varázslatos hangulatúak és kiállítások rendezésére, közösségi életre mennyire alkalmasak a korai lakóház belső terei.

Az egyemeletes, U alakú lakóház 1840 körül épült, eredetileg két telekre. 1862-ben a két telek egy tulajdonosé, Kohn Károlyé és feleségéé Seitz Jozefáé lett, akik a két korábbi lakóházat összeépítették – a homlokzat így lett aszimmetrikus –, a rövid szárú U alakú ház oldalszárnyait földszintes résszel megtoldották. A bal oldali, 1866-ban épült házmesterlakás építőmestere Limburszky József, a jobb oldali, 1868-ban épült kétszoba-konyhás lakásé pedig Schusbeck Pál volt. 1898-ban a szintén aranyműves Kohn József örökölte a házat. A tulajdonosok az emeleten laktak, ahol csak két lakás volt. Később az épület földszintjét és az udvart is műhelyek és raktárak foglalták el, még1941-ben is állítottak be új gépeket. Bár az utcai homlokzat nemcsak lecsupaszított, de ablakait is átalakították, földszintjét átépítették, a kapun belépve rögtön érthetővé válik, mi az, ami elvarázsolta a fiatalokat, a művészeket, és elvarázsolt bárkit, aki idetévedt, még a zsidó negyed tanulmányozására Osakából ideérkező japán építészhallgatókat és professzorukat is. A ház belső tereit, homlokzatát, építészeti részleteit nem érintette az átalakítás.

A sok-sok éves romlás ellenére jól érzékelhető a valaha egy család és alkalmazottai által használt épület bensőségessége. A kapualj élkereszt boltozatos, falpilléres. A végében nem épület vagy tűzfalakállnak, hanem kert tárul fel. A földszinti termeket még a korai házaknál is ritkának számító kosárívű, barokkos dongaboltozat fedi. A kapualjból nyílólépcsőház vörösmészkő lépcsőjét ugyan hiányosan, de oszlopos esztergált fa- és öntöttvas korlát kíséri. Az udvart a földszintes műhelyépülettel félig beépítették, de így is barátságos. A függőfolyosó minden még megmaradt részlete eredeti: a kőlemez, a kőkonzol, a klasszicizáló kovácsoltvas korlát. Belül az ablakok még ki-benyílóak. Az utca felőli szárny udvari homlokzatának íves falnyílásai a belső teret még oldottabbá, hangulatosabbá, a tizenöt éve üresen álló épület udvarát és belső homlokzatait is benövő, burjánzó növényzet pedig elvarázsolttá teszi.

Az ÓVÁS! Egyesület ezt az épületet is – több ízben – védelemre javasolta, sajnos eddig sikertelenül.

(Forrás: Műemlékvédelem,XLIX. évfolyam, 2005/3, 161–162.; Perczel Anna, Védtelen örökség, Lakóházak a zsidó negyedben, 2007, 305–308.)