A Városligeti fasor 47. szám alatti villa híres lakója a magyar színháztörténet (talán) legnagyobb személyisége, a Shakespeare-rel azonos hónapban és napon született Hevesi (Hoffmann) Sándor (1873–1939) színházi rendező, egyetemi tanár, dramaturg, kritikus, író, műfordító, színházigazgató volt. Apja, Hoffmann Mór izraelita elemi iskolai tanító, majd a kanizsai polgári iskola magyar irodalom és német nyelv tanára volt, pedagógiai tanulmányok, tankönyvek szerzője, lapok szerkesztője.
A Nemzeti Színház megújítója, legendás főrendezője, majd igazgatója élete utolsó periódusában a Magyar Színházba került. A harmincas években, annak ellenére, hogy fiatalon és belső meggyőződésből 1900-ban katolikus hitre tért (Konrád Miklós: Zsidóságon innen és túl, 431-434.), antiszemita támadások miatt a Nemzetiből mennie kellett. Ezután élete végéig elsősorban a Magyar Színházban rendezett. Legjelentősebb rendezése és legnagyobb sikere itt a III. Richárd volt. A támadások miatt kiállt mellette a teljes nemzetközi szakma. Jelentős külföldi kitüntetések mellett a Francia Becsületrend lovagja lett. Emlékét a Magyar Színház előtt a róla elnevezett tér és a színházon elhelyezett emléktábla őrzi. A Kerepesi úti temetőben nyugszik (41/1-1-23).
Hevesi a kísérletező, avantgárd színjátszás híve és magyarországi megvalósítója is volt. Ő lett az 1904–08 között működő, a mai alternatív színházak elődjének tekinthető Thália Társaság művészeti vezetője, ahol a hivatalos színházak műsorán nem szereplő darabok bemutatása mellett új játékstílus kialakításával kísérleteztek.
„Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát” – írta róla Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője, majd így emlékezett meg róla: "Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem – botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története."
A Nemzeti Színház megújítója, legendás főrendezője, majd igazgatója élete utolsó periódusában a Magyar Színházba került. A harmincas években, annak ellenére, hogy fiatalon és belső meggyőződésből 1900-ban katolikus hitre tért (Konrád Miklós: Zsidóságon innen és túl, 431-434.), antiszemita támadások miatt a Nemzetiből mennie kellett. Ezután élete végéig elsősorban a Magyar Színházban rendezett. Legjelentősebb rendezése és legnagyobb sikere itt a III. Richárd volt. A támadások miatt kiállt mellette a teljes nemzetközi szakma. Jelentős külföldi kitüntetések mellett a Francia Becsületrend lovagja lett. Emlékét a Magyar Színház előtt a róla elnevezett tér és a színházon elhelyezett emléktábla őrzi. A Kerepesi úti temetőben nyugszik (41/1-1-23).
Hevesi a kísérletező, avantgárd színjátszás híve és magyarországi megvalósítója is volt. Ő lett az 1904–08 között működő, a mai alternatív színházak elődjének tekinthető Thália Társaság művészeti vezetője, ahol a hivatalos színházak műsorán nem szereplő darabok bemutatása mellett új játékstílus kialakításával kísérleteztek.
„Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát” – írta róla Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője, majd így emlékezett meg róla: "Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem – botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története."