Az Erzsébet körúttól csak egysaroknyira lévő keresztutcát Osvát Ernőről (Nagyvárad, 1877 – Budapest, 1929), az 1908-ban indult legendás Nyugat folyóirat szerkesztőjéről, későbbi főszerkesztőjéről, a magyar irodalom egyik legnagyobb irodalomszervezőjéről és kritikusáról nevezték el. A Rákóczi úttól induló utca sarkán elhelyezett tábla szerint Osvát Ernő itt, a Rákóczi út 58. szám alatti Metropol szállóban élt élete végén. Kosztolányi Dezső Osvát utolsó idejét, tragikus halálát is leíró, gyönyörű és megrázó emlékezését azonban a Dózsa György út 66. földszint 4. bejáratának fotója kíséri. Itt látogatta meg Osvátot Kosztolányi két héttel az író halála előtt, és itt volt halálának napján is.
„ Utoljára két héttel ezelőtt jártam nála egy este. Amikor beléptem hozzá, dolgozószobájában állt, egyedül, fekete télikabátban, hálóingben, fehér vitorlavászon nadrágban s kezét a télikabátja zsebébe dugta. Fázott. Hideg volt itt, ha fűtöttek is, mert állandóan szellőztettek, friss levegő kellett a tüdőbetegnek. Milyen szürke, kopár volt ez a dolgozószoba. Ékességét, a könyvtárat, melyet egy életen át gyűjtött, aztán adta el, mikor a leányát egy tátrai szanatóriumba küldette s most a polcokon a kicsorbult sorokban csak pár kötet lézengett.” (Beszélő házak, 1957, szerk.: Hatvany Lajos, p. 204-208). A modern magyar irodalom nagyhatású szerkesztője – tüdőbeteg lánya tragikus halála után – saját maga vetett véget szenvedélyes és szenvedéssel teli életének. Lakása nem véletlenül volt az Aréna úton, a mai Dózsa György út 66.-ban, hiszen itt készült a Nyugat első két száma.
Osvát Ernő nagyváradi zsidó családban, Róth Ezékiel néven született. Családnevét egyetemi évei alatt magyarosította. 1895-től élt Budapesten. A Nyugat szerkesztőjeként ő fedezte fel többek között Babitsot, Móriczot, Füst Milánt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Tersánszkyt.
Szerb Antal így írt 1934-ben Osvátról:„Puritán és áhítatos életét arra szentelte, hogy világosságra hozza a rejtett tehetségeket. A Nyugat későbbi nagyjait ő vezette be az irodalomba, de ő maga mindig háttérbe vonult, és csak arra vigyázott, hogy mindenki szabadon fejthesse ki egyéniségét.” (Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Magvető, 1934. p. 434.)
Osvát Ernő síremléke a Kozma utcai zsidó temetőben (15-35-3) található. A szürke gránitból készült sztélé, ahogy Osvát élete is, visszafogott, elegáns.
(Forrás: Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 150-152.)
„ Utoljára két héttel ezelőtt jártam nála egy este. Amikor beléptem hozzá, dolgozószobájában állt, egyedül, fekete télikabátban, hálóingben, fehér vitorlavászon nadrágban s kezét a télikabátja zsebébe dugta. Fázott. Hideg volt itt, ha fűtöttek is, mert állandóan szellőztettek, friss levegő kellett a tüdőbetegnek. Milyen szürke, kopár volt ez a dolgozószoba. Ékességét, a könyvtárat, melyet egy életen át gyűjtött, aztán adta el, mikor a leányát egy tátrai szanatóriumba küldette s most a polcokon a kicsorbult sorokban csak pár kötet lézengett.” (Beszélő házak, 1957, szerk.: Hatvany Lajos, p. 204-208). A modern magyar irodalom nagyhatású szerkesztője – tüdőbeteg lánya tragikus halála után – saját maga vetett véget szenvedélyes és szenvedéssel teli életének. Lakása nem véletlenül volt az Aréna úton, a mai Dózsa György út 66.-ban, hiszen itt készült a Nyugat első két száma.
Osvát Ernő nagyváradi zsidó családban, Róth Ezékiel néven született. Családnevét egyetemi évei alatt magyarosította. 1895-től élt Budapesten. A Nyugat szerkesztőjeként ő fedezte fel többek között Babitsot, Móriczot, Füst Milánt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Tersánszkyt.
Szerb Antal így írt 1934-ben Osvátról:„Puritán és áhítatos életét arra szentelte, hogy világosságra hozza a rejtett tehetségeket. A Nyugat későbbi nagyjait ő vezette be az irodalomba, de ő maga mindig háttérbe vonult, és csak arra vigyázott, hogy mindenki szabadon fejthesse ki egyéniségét.” (Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Magvető, 1934. p. 434.)
Osvát Ernő síremléke a Kozma utcai zsidó temetőben (15-35-3) található. A szürke gránitból készült sztélé, ahogy Osvát élete is, visszafogott, elegáns.
(Forrás: Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 150-152.)