A Bajcsy-Zsilinszky út itteni hatemeletes beépítésébe illeszkedő, de nagyon fegyelmezettnek és belül szinte komornak tűnő nagyvárosias (mezzaninszint fölött ötemeletes) alapítványi bérház tervezője Reiss Zoltán (1877 – 1945. június 26.) először az Iparművészeti Főiskolán fametszőnek tanult, de utána  a Műegyetemre járt, ahol 1901-be végzett, majd Morelli Gusztávnál és Schickedanz Albertnél dolgozott. Azon kevesek közé tartozott, akik társ nélkül nyitottak építészeti irodát, és azok közé, akik önként jelentkeztek az I. világháború idején a hadseregbe. Igen sok budapesti bérházat tervezett (talán a legtöbbet a XIII. kerületben), számos villát (például Káldor Marcellét a XIV. Ilka utca 55.-ben), az ő terve alapján épült fel a főváros egyik legismertebb épülete, a Corvin Áruház, de a magyarkanizsai (ma Szerbia) városháza is. 1915–16-ban mint rokkant állományú népfölkelő mérnök Galíciában és Bukovinában utak, hidak és katonai erődök építésével foglalkozott. Súlyos beteg lett, de a hadsereget nem hagyta ott, felgyógyulása után 1918-as leszereléséig – mérnök főhadnagyként – a Budapesti Katonai Parancsnokság hadisír felügyelőségének referense volt. Már 1917-től törvény kötelezte a településeket az emlékezésre, hősi emlékek állítására. Reiss Zoltán ekkor, 1917 novemberében tervezte az ideiglenes Hősök emlékművét a Rákosszentmihályi temetőben, melyről csak egy szerencsés véletlen kapcsán került elő fénykép (ahogy Reiss Zoltánról is katonaként és 1938-ban a Budapesti Mérnöki Kamara tagjaként), mivel helyén ma egy nagyobb emlékmű áll. (Forrás: A Nagy Háború írásban és képben)

A mezzaninszintes, fölötte zárterkélyekkel vertikálisan tagolt homlokzatú, visszahúzott tetőemelettel épült bérház a német jugendstilhez, annak klasszicizáló, szigorúbb áramlatához áll közel, ahogy Reiss Zoltán legtöbb épülete. Az építész a korábbiakon több, a későbbieken egyre kevesebb díszítést alkalmazott. Művészi végzettsége alkalmassá tette arra, hogy a díszítőmotívumokat is maga tervezze, akár épületszobrászati-, akár díszműlakatos-, akár üvegmunkáról volt szó. Ennél az 1929-ben felépült háznál csak a zárterkélyek legfelső szintjén, a lodzsa két oldalán látható épületszobrászati díszítés. Az udvart U alakban közrefogó, szinte csak ablakokkal megnyitott homlokzatok teljesen dísztelenek, a hangulat rideg, birodalmi, mégis lenyűgöző. A két lépcsőházas, hátul is kéttraktusos, függőfolyosó nélküli megoldás a berlini bérházakra emlékeztet. A 4, 3 és 2 szobás lakások mindkét lépcsőházból lifttel is elérhetők. A viszonylag tradicionálisabb megfogalmazású épületnél meglepő a tágas előcsarnok modernista házakra jellemző kör alakú mennyezeti süllyesztése és alatta a modern (csak igen szerényen egy-két levéllel díszített) világító fémoszlop, valamint a lépcsőház perforált lemez lábazatú, feszített huzalbetétes korlátja. 

A Kasselik Alapítvány által épített, jó lakásokból álló, többségében zsidók lakta épület 1944-ben csillagos ház lett. Ma a Reiss Zoltán tervezte ház kerületi védelem alatt áll. (Az előcsarnok és a lépcsőház falán az eredeti, gyönyörű eozinos csempeburkolatot ennek ellenére barbár módon lebontották, igénytelenre cserélték.) 

A ház híres lakója volt Hevesi (Handler) Simon (Aszód, 1868 – Budapest, 1943.) Dohány utcai főrabbi, korának legnagyobb hitszónoka, aki „[e]lőkelő, tágas pesti lakást tartott a Vilmos Császár út / VI. Bajcsy-Zsilinszky Endre út 5-ben: a hagyományos utazási tilalomnak megfelelő gyalogos távolságra a zsinagógától.” (Forrás: A zsidó Budapest I-II., 1995. 162.)

Édesapja, Handler Márk is rabbi volt (Aszódon, Hevesen, Tatán), aki szerény fizetéséből tíz gyermeket nevelt. Hevesi 1928-ban önéletrajzában többek között arról ír, hogy ötéves korára édesapja tanította meg héberül, és hogy annyira szegények voltak, hogy apja a gimnáziumi iskoláztatását sem tudta fizetni. Így az első négy osztályt teljesen önállóan végezte el. Ötödikes korában apja felhozta Pestre, a Rabbiképzőbe. Itt magántanításból tartotta el magát. – „A pesti tanulóévek után Kassára kerültem, majd Lúgoson volt a második hitközségem. Itt nyolc esztendeig működtem. 1905 augusztusában kerültem fel Pestre. Sokat szenvedtem, nélkülöztem, fáztam, és hogy idáig eljutottam, annak a titka: az óriási hit az Istenben és a jövőben.” (Forrás: Ki volt, mi volt - 99 önéletrajz )

Hevesi Simon a neológ zsidó vallási élet mellett a pesti zsidó közéletnek is kiemelkedő szereplője lett. Ő alapította és vezette az OMIKE-t (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület), mely a két világháború között számos zsidó kulturális és szociális intézményt tartott fenn, a zsidótörvények idején megszervezte a Művészakciót. Tudományos munkássága mellett több zsidó folyóirat szerkesztője is volt (Magyar Zsidó Szemle, Hacófe, Jabneh), az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak (IMIT) pedig választmányi tagja. Sírja a Kozma utcai temetőben, a XX. század tudós rabbijainak parcellájában található, többek között Venetiáner Lajosé, Blau Lajosé és Scheiber Sándoré mellett.

Ő volt ennek a „Kik éltek, kik építettek itt?” című, az 1840 és 1945 közötti időre vonatkozó kutatásnak is az egyik inspirálója, hiszen ő írt és beszélt legelőször (1909-ben) arról a zsidó hozzájárulásról, amit a hihetetlen mértékben fejlődő fővárosban a zsidó építészek kiemelkedő alkotásai jelentettek. „Hellasz és Róma építőmestereivel versenyre kél már ma a zsidó tehetség. […] Tekints körül hazád székesfővárosában, nézz körül a fejlődés mérföldköveinek során: a magyar kir. pénzügyminisztérium büszke palotája toronyi Fellner Sándor műve, a kereskedelmi csarnok Kármán és Ullmann alkotása; méltasd egy pillantásra Wellisch Alfréd nemes koncepcióját, a Tavaszmező utcai állami főgimnáziumot. A Duna-soron a Gresham-palota Quittner Zsigmond tudásáról beszél, az Adria tengerhajózási társulat palotája Freund Vilmost vallja mesterének; és ha még nem láttad, tekintsd meg az új zsidó Vakok Intézetét, valóságos remekmű, Leitersdorfer [Lajta] Béla dicsőségének maradandó emlékjele; a zsidó templomépítés nagymesterének, Baumhorn Lipótnak műveit ismered, de hol vannak még Révész és Kollár, Márkus Géza, Vágó László és József és sok más jeles magyar építőművésznek alkotásai, a magyar főváros építészeti fejlődésének eme sarokkövei.” (Részlet az 1909-es IMIT Évkönyvből. Idézi: A zsidó Budapest, 1995, 635.)