A kilencgyermekes asszimiláns zsidó családban született Vágó József (Nagyvárad, 1877 – Salies de Béarnes,1947) bátyját, Vágó Lászlót (Nagyvárad, 1875 – Budapest, 1933) követve lett építész. Édesapjuk, Vágó Mihály sikertelen építési vállalkozása miatt költözött Nagyváradról Budapestre, közben a család nevét Weinbergerről Vágóra magyarosította. A két testvér hosszú ideig együtt dolgozott. Ma már szebbnél-szebb, érdekesebbnél-érdekesebb újító jellegű épületeik egy része háborús pusztítás és későbbi felelőtlen bontás következtében nem láthatók.
A XX. század kezdetén, Magyarországon az építészetben forradalmi változások indultak el. Felnőtt egy rendkívül tehetséges új építészgeneráció, amely a Magyarországon uralkodó, államilag támogatott historizáló, konzervatív építészet ellen fellázadva új utakra lépett. A Nyugat-Európából induló nemzetközi művészeti áramlatot, az art nouveau-t követték, amelyet Magyarországon bécsi mintára szecessziónak neveztek. Mesterük a magyarországi szecesszió elindítója és legnagyobb alakja, Lechner Ödön volt. A magyarországi szecesszió igen erős és sajátosan magyar volt, a városok többségét, így Budapest arculatát is nagymértékben meghatározza.
Vágó József (Lajta Béla mellett) ennek a lázadó nemzedéknek a legkiemelkedőbb és leghaladóbb képviselője lett. Az akkor induló jelentős magyar építészek közül ő járta be a legnagyobb utat nemzetközileg is ismertté vált építészként és gondolkodóként egyaránt. Nemcsak az egyik legtehetségesebb és az új művészeti áramlatokra legnyitottabb volt, de szociálisan is a legérzékenyebb. Az építészet és a várostervezés nagy kérdései mellett élete végéig foglalkoztatta a szociális lakásépítés problémája és a gazdaságosság. Magyar kortársai között egyedüli volt abban is, hogy aktív szerepet játszott az első világháború előtti európai építészeti mozgalmakban, kapcsolata volt jelentős európai építészekkel, például Otto Wagnerrel, de abban is, hogy művészetelméleti, társadalmi, filozófiai gondolatait írásban is összefoglalta. Szabadságba és a fejlődésbe vetett hite – az 1920-as évek emigrációjától kezdődő csalódások, sikertelenségek, sőt támadások ellenére – mindvégig megmaradt. Munkái minden esetben összművészeti alkotások, maga tervezte és rajzolta épületeinek minden részletét, beleértve a bútorokat is, emellett önálló, csak rá jellemző ornamentikát fejlesztett ki. (Ő vezette be például a terrazzo technikával előregyártott mintás műkőlapot homlokzaton, belső fal- és padlóburkolaton. Ezt az új megoldást alkalmazta az Árkád bazár esetében is)
Egyik könyve a „Városokon keresztül” nem csupán egy könyvcím, Vágó életét is jelképezi, hiszen Budapestről indulva Róma és Genf után utolsó éveiben egészen Franciaországig, a Toulouse melletti Salies de Béarnes-ig jutott. Vándorlásával párhuzamosan építészete és gondolkodása is hatalmas fejlődésen ment keresztül: a szecessziótól és art deco-tól (Budapest) a modern klasszicizmuson át (Róma, Genf) élete vége felé „A jövő városa” című kötetében a legmodernebb városelképzelésekig, hihetetlenül érdekes és előremutató, szociális és környezeti szempontokat előtérbe helyező várostervekig jutott el (Salies de Béarnes). Élete során elvei védelmében soha nem félt szembemenni az uralkodó építészeti áramlatokkal, és amikor úgy hozta a sors, Le Corbusier-vel is szembeszállt.
(Forrás: Védtelen örökség, 2007. 142–146; Anne Lambrichs: Vágó József, 2010, Holnap kiadó)
A XX. század kezdetén, Magyarországon az építészetben forradalmi változások indultak el. Felnőtt egy rendkívül tehetséges új építészgeneráció, amely a Magyarországon uralkodó, államilag támogatott historizáló, konzervatív építészet ellen fellázadva új utakra lépett. A Nyugat-Európából induló nemzetközi művészeti áramlatot, az art nouveau-t követték, amelyet Magyarországon bécsi mintára szecessziónak neveztek. Mesterük a magyarországi szecesszió elindítója és legnagyobb alakja, Lechner Ödön volt. A magyarországi szecesszió igen erős és sajátosan magyar volt, a városok többségét, így Budapest arculatát is nagymértékben meghatározza.
Vágó József (Lajta Béla mellett) ennek a lázadó nemzedéknek a legkiemelkedőbb és leghaladóbb képviselője lett. Az akkor induló jelentős magyar építészek közül ő járta be a legnagyobb utat nemzetközileg is ismertté vált építészként és gondolkodóként egyaránt. Nemcsak az egyik legtehetségesebb és az új művészeti áramlatokra legnyitottabb volt, de szociálisan is a legérzékenyebb. Az építészet és a várostervezés nagy kérdései mellett élete végéig foglalkoztatta a szociális lakásépítés problémája és a gazdaságosság. Magyar kortársai között egyedüli volt abban is, hogy aktív szerepet játszott az első világháború előtti európai építészeti mozgalmakban, kapcsolata volt jelentős európai építészekkel, például Otto Wagnerrel, de abban is, hogy művészetelméleti, társadalmi, filozófiai gondolatait írásban is összefoglalta. Szabadságba és a fejlődésbe vetett hite – az 1920-as évek emigrációjától kezdődő csalódások, sikertelenségek, sőt támadások ellenére – mindvégig megmaradt. Munkái minden esetben összművészeti alkotások, maga tervezte és rajzolta épületeinek minden részletét, beleértve a bútorokat is, emellett önálló, csak rá jellemző ornamentikát fejlesztett ki. (Ő vezette be például a terrazzo technikával előregyártott mintás műkőlapot homlokzaton, belső fal- és padlóburkolaton. Ezt az új megoldást alkalmazta az Árkád bazár esetében is)
Egyik könyve a „Városokon keresztül” nem csupán egy könyvcím, Vágó életét is jelképezi, hiszen Budapestről indulva Róma és Genf után utolsó éveiben egészen Franciaországig, a Toulouse melletti Salies de Béarnes-ig jutott. Vándorlásával párhuzamosan építészete és gondolkodása is hatalmas fejlődésen ment keresztül: a szecessziótól és art deco-tól (Budapest) a modern klasszicizmuson át (Róma, Genf) élete vége felé „A jövő városa” című kötetében a legmodernebb városelképzelésekig, hihetetlenül érdekes és előremutató, szociális és környezeti szempontokat előtérbe helyező várostervekig jutott el (Salies de Béarnes). Élete során elvei védelmében soha nem félt szembemenni az uralkodó építészeti áramlatokkal, és amikor úgy hozta a sors, Le Corbusier-vel is szembeszállt.
(Forrás: Védtelen örökség, 2007. 142–146; Anne Lambrichs: Vágó József, 2010, Holnap kiadó)