Dohány utca 22–24. – Síp utca 3.
Árkád Bazár
építés éve:
1908–1909.
építtető:
Késmárki és Illés
funkció:
bérház áruházzal és kávéházzal

Egy-két lépésnyire a Rákóczi úttól, a kiszélesedő Síp és Dohány utca messziről is rálátást biztosító utcakereszteződésében, további jelentős épületek között egy mesebeli épület áll. Valaha ez volt a Késmárki és Illés Játékáruház, más néven Árkád Bazár, ahol az udvar beépítésével kialakított üveg-felülvilágítós óriási csarnokban a századforduló összes létező játéka megtalálható volt. A komoly múltú játékkereskedés már 1859-től létezett, de az önálló áruház megépítéséig az árusítás bérelt helyiségekben folyt, innen épp egysaroknyira, a Rákóczi út 6. szám alatti Kerepesi Bazárban.

Az 1907-ben Illés Ferenc és neje, Posch Hildegárd tulajdonába került két Dohány utcai telekre a Késmárki és Illés játékkereskedő társulás nemcsak játékáruházat, hanem bérlakásokat is építetett, hogy részben a befolyt bérből fedezze az áruház fenntartási költségeit. A földszinten, a mezzanin szinttel kialakított üzletsorban Árkád néven kávéház is nyílt. 

A funkcionalista építészetet harminc évvel megelőzve modern felfogásban készült négyemeletes sarokbérház tervét a kor egyik legjelentősebb építészpárosa, Vágó József és Vágó László készítette. A Vágó testvérek kezdetben mesterüket, Lechner Ödönt követték, majd a német, később az osztrák építészet volt erősebb hatással rájuk. Az Árkád Bazár esetében az épület teljes felületét borító fehér kőlapok és mintás kerámialapok és a sarokpontjaikon a vasszerkezetek illesztésére emlékeztető, de itt csak díszítésül szolgáló kerámia „szegecsek” már egyértelműen osztrák hatást tükröznek. Otto Wagner a két évvel korábban felépült bécsi Postatakarékpénztárnál alkalmazott először hasonlót. Az áruház sarokra helyezett, látványosan kialakított bejáratát két szintet átfogó, kör alakú oszlopok fogják közre. A bejárat fölött kerámiából készült dekoratív ÁRKÁD BAZÁR feliratot egy ideig a Metróklub felirat takarta el, 1965-től 1972-ig, a zenekar felbomlásáig az egykori játékáruház volt az egyik legelső és legkedveltebb magyarországi rockzenekar, az 1961-ben alakult Metro legendás törzshelye.

A pengeélességgel levágott és kőtáblaszerű pártázattal hangsúlyozott sarok érdekes kontrasztot alkot a lágyan ívelő zárterkélyekkel oldott oldalsó homlokzatokkal. Hasonlóan érdekes ellentétet teremt az épület szinte minden pontján – kívül és belül is – az egyrészt szecessziós-, másrészt már teljesen modern építészeti formák és a mesebeli elemek állandó keveredése. A homlokzaton és az előcsarnokban könyvillusztrációszerűen jelennek meg a díszítést és reklámot egyaránt szolgáló színes mesejelenetek és mesefigurák. Az épület sarkát, a kiugrókat és az előteret díszítő babákat, ólomkatonákat, hintalovakat, mesevárakat az építészek maguk tervezték, maguk rajzolták, együttműködve Nikelszky Gézával, a Zsolnay-gyár tervezőjével. Mert természetesen mindez a pécsi Zsolnay-gyárban készült. A népművészeti motívumokból stilizált játékfigurák mellett számtalan helyen visszatér az épület másik díszítő-reklámeleme, az ÁB monogram, a falakon kerámiából, a függőfolyosókon a kovácsoltvas korlát díszeként. A tágas főlépcsőház terében elhelyezett lift rácsozata és a lépcsőházat kísérő korlát csigavonalba hajló kovácsoltvas- és drótfonatú elemek váltakozásából áll. A beépített udvar az üvegkúp felülvilágítóval (ez már nem az eredeti) és a körbefutó, ívesen hajló függőfolyosóval lenyűgöző térhatású. A falakon mindenütt szokatlanul magas, világoskék kerámialábazat vonul végig. A függőfolyosót kísérő kovácsoltvas korlát ismétlődő díszítése a kehelyformába foglalt játékfigura, ahol a baba és a vár mellett a ló, a teve és az öklelésre kész kecskebak motívuma tér vissza a leggyakrabban. A kehelyforma messziről stilizált életfa vagy menóra érzetét egyformán keltheti.

1944-ben ez a soklakásos bérház is csillagos ház lett. A gettó felállításakor a gettóhatár a ház hátsó telekhatárán húzódott. Budapest ostromakor az épület felső szintje komolyan megsérült, teraszsora, díszítése a mai napig nem került helyreállításra. 

A korszak lekerekített sarkú bérházaitól eltérően geometrikusan megoldott, kőlapburkolatával és mesebeli figuráival minden pesti bérháztól különböző, egyesek által vizionárius épületnek is nevezett sarokbérház – bár elhanyagoltsága és földszinti portáljainak zűrzavaros, silány átépítései nem erre vallanak – műemlék.

A kilencgyermekes asszimiláns zsidó családban született Vágó József (Nagyvárad, 1877 – Salies de Béarnes,1947) bátyját, Vágó Lászlót (Nagyvárad, 1875 – Budapest, 1933) követve lett építész. Édesapjuk, Vágó Mihály sikertelen építési vállalkozása miatt költözött Nagyváradról Budapestre, közben a család nevét Weinbergerről Vágóra magyarosította. A két testvér hosszú ideig együtt dolgozott. Ma már szebbnél-szebb, érdekesebbnél-érdekesebb újító jellegű épületeik egy része háborús pusztítás és későbbi felelőtlen bontás következtében nem láthatók. 

A XX. század kezdetén, Magyarországon az építészetben forradalmi változások indultak el. Felnőtt egy rendkívül tehetséges új építészgeneráció, amely a Magyarországon uralkodó, államilag támogatott historizáló, konzervatív építészet ellen fellázadva új utakra lépett. A Nyugat-Európából induló nemzetközi művészeti áramlatot, az art nouveau-t követték, amelyet Magyarországon bécsi mintára szecessziónak neveztek. Mesterük a magyarországi szecesszió elindítója és legnagyobb alakja, Lechner Ödön volt. A magyarországi szecesszió igen erős és sajátosan magyar volt, a városok többségét, így Budapest arculatát is nagymértékben meghatározza. 

Vágó József (Lajta Béla mellett) ennek a lázadó nemzedéknek a legkiemelkedőbb és leghaladóbb képviselője lett. Az akkor induló jelentős magyar építészek közül ő járta be a legnagyobb utat nemzetközileg is ismertté vált építészként és gondolkodóként egyaránt. Nemcsak az egyik legtehetségesebb és az új művészeti áramlatokra legnyitottabb volt, de szociálisan is a legérzékenyebb. Az építészet és a várostervezés nagy kérdései mellett élete végéig foglalkoztatta a szociális lakásépítés problémája és a gazdaságosság. Magyar kortársai között egyedüli volt abban is, hogy aktív szerepet játszott az első világháború előtti európai építészeti mozgalmakban, kapcsolata volt jelentős európai építészekkel, például Otto Wagnerrel, de abban is, hogy művészetelméleti, társadalmi, filozófiai gondolatait írásban is összefoglalta. Szabadságba és a fejlődésbe vetett hite – az 1920-as évek emigrációjától kezdődő csalódások, sikertelenségek, sőt támadások ellenére – mindvégig megmaradt. Munkái minden esetben összművészeti alkotások, maga tervezte és rajzolta épületeinek minden részletét, beleértve a bútorokat is, emellett önálló, csak rá jellemző ornamentikát fejlesztett ki. (Ő vezette be például a terrazzo technikával előregyártott mintás műkőlapot homlokzaton, belső fal- és padlóburkolaton. Ezt az új megoldást alkalmazta ennél az épületnél is) 

Egyik könyve a „Városokon keresztül” nem csupán egy könyvcím, Vágó életét is jelképezi, hiszen Budapestről indulva Róma és Genf után utolsó éveiben egészen Franciaországig, a Toulouse melletti Salies de Béarnes-ig jutott. Vándorlásával párhuzamosan építészete és gondolkodása is hatalmas fejlődésen ment keresztül: a szecessziótól és art deco-tól (Budapest) a modern klasszicizmuson át (Róma, Genf) élete vége felé „A jövő városa” című kötetében a legmodernebb városelképzelésekig, hihetetlenül érdekes és előremutató, szociális és környezeti szempontokat előtérbe helyező várostervekig jutott el (Salies de Béarnes). Élete során elvei védelmében soha nem félt szembemenni az uralkodó építészeti áramlatokkal, és amikor úgy hozta a sors, Le Corbusier-vel is szembeszállt.


(Forrás: Védtelen örökség, 2007. 142–146; Anne Lambrichs: Vágó József, 2010, Holnap kiadó)