A status quo ante közösség Otto Wagner által tervezett zsinagógája mellett megjelenő két modern bérház (Rumbach Sebestyén utca 15/A és 15/B) az addig két-háromemeletes klasszicista épületekkel szegélyezett utcában forradalmi változást hozott. A zsinagóga másik oldalán még a régi, szabályozás előtti keskeny, csupán hét méter széles utca folytatódik, a zsinagógával egy időben, 1870 körül épült házakkal. Az újonnan szabályozott részen a magas beépítés megvalósítását segítve az utca 14 méterre szélesedik. Az itt álló két modern épület korának magas építészeti színvonalát képviseli, mégis része annak a második világháború előtt, 1937-ben induló, a háború miatt leállt, majd 1990-től újrakezdett változásnak, melynek következtében a negyed szervesen kialakult szerkezete és tradicionális beépítése megbomlott, és amelynek folytatása lehangoló eredményre vezetett.

A zsidó negyedet szimbolizáló legendás épület, az Orczy-ház helyén kialakított Madách tér és Madách út elrendezését, utcavezetési és telekosztási tervét, valamint egységes építészeti arculatát Wälder Gyula készítette a Fővárosi Közmunkatanács megbízásából. E nagyszabású átalakulás részeként épültek a Rumbach Sebestyén utcai bérházak is az egységes szabályozáshoz alkalmazkodva, de a Madách-házaktól eltérően nem „birodalmi” és konzervatív, hanem a két világháború közötti időszakra jellemző modern stílusban. Az itteni házak mindegyike hatemeletes, mezzaninszinttel, lapos tetővel és tetőterasszal épült, párkánymagasságuk a Madách-házakat követve egységesen 26 méter. Erkélyekkel és zárterkélyekkel megmozgatott homlokzatuk azonban nem tégla, hanem teljes felületen travertin burkolatú. A földszintet és a mezzaninszintet egybefogó fémportálok előtt elmaradt az árkád, legfelül nem tömör, csipkézett mellvédfal, hanem egyszerű lemezpárkány és a tetőterasz áttört korlátja zárja le a homlokzatot. 

Ilyen az 1942-ben felépített Rumbach Sebestyén utca 15/A alatti modern sarokbérház is, mely a Manufaktura Kereskedelmi Kft. megbízásából valósult meg, de a ház tulajdonosa Eisemann Gyula, a Soproni Pamutgyár társigazgatója és családja volt. A szigorúan szabályozott területen egységes elvek alapján épült, Tauszig–Róth építészpáros tervezte bérháznak azonban több egyéni vonása is akad, ami Róth Zsigmond 1920–23 között Madridban töltött éveinek is köszönhető. Ilyen például az íves, erkéllyel is hangsúlyozott, elegáns sarokkialakítás, az áttört korlátú erkélyek, franciaerkélyek és a karcsú falpillérek közé fogott kétszintes fémportálok. Egyéni és elegáns a tágas, félkör alaprajzú, középen oszlop köré szervezett, portásfülkés, galériás előtér is. Innen közelíthető meg a lift és az ívesen forduló kétkarú lépcső, a galériáról pedig az üzletekhez kapcsolódó felső üzletszint. A kétszintes üzletek fölött, az első és második emeleten a tulajdonos nem lakásokat, hanem irodákat alakíttatott ki. A lakások csak a harmadik emeletről indultak, négyfogatú elrendezésben, szintenként két egyszoba-hallos, egy garzon, és a sarkon egy kétszoba-hallos lakással. 

Eisemann Gyula 1941-ben eladta a Soproni Pamutgyár részvényeit dr. Gedeon Aladár nyugalmazott főispánnak. Feltehető, hogy ezt a pénzt fordította a sarokbérház felépítésére. 1944. április 22-én az 1600/1944 M. E. számú rendelet alapján a tulajdonosokról feljegyezték, hogy zsidók, de a ház a háború után, az 1952-es államosításig a család tulajdona maradt. Ma az épület műemlék.

Az épület tervezői, a már az első világháború előtt, 1909-től együtt dolgozó Tauszig Béla (Budapest, 1881 – Budapest, 1973) és Róth Zsigmond (Csacza, Szlovákia, 1885 – Budapest, 1969) igen sok jelentős épületet terveztek Budapesten (bérházat, középületet, villát) kezdetben a szecesszió, majd az art deco, végül a modernizmus szellemében. Jelentős közös munkájuk például a Rumbach Sebestyén 15/A-tól alig kétsaroknyira található, a Zsidó Hitközség megbízásából készült Goldmark Terem (Wesselényi utca 7., 1931) és a Vasas székház a VIII. kerületi Magdolna utca 5–7.-ben (1928).

(Forrás: Védtelen örökség, 2007, 367–379.)

Nemrég érdekes cikk jelent meg Bolla Zoltántól Hogyan hatott a madridi építészet a pestire? címmel, miután sikerült találkoznia Róth Zsigmond egyik leszármazottjával, aki pontosította Róth Zsigmond eddig ismeretlen spanyolországi életútját. Ezek szerint „… a több nyelven beszélő, sokat olvasó, művelt, festészethez is értő Róth Zsigmond Teleki Pál miniszterelnök megbízásából került először Amszterdamba 1920 áprilisában, majd utána Madridba, hogy a háború utáni nyomort műtárgyak eladásával és ellenértékük hazautalásával ínségakcióként enyhítse. Madridban Eduardo Sánchez Eznarriaga irodavezetője lett 1923 szeptemberéig. Eznarriaga korának egyik jelentős eklektikát művelő építésze volt, tervezett színházakat, múzeumot és tiszti klubot is…” (Forrás: Urbanista) 

Róth 1926 körül tért haza. Régi társával, az elválás óta a MÁV-nál osztályvezető mérnökként dolgozó Tauszig Bélával újra megnyitották az első világháború kitörésekor bezárt irodájukat (mindketten bevonultak, hadmérnökként vettek részt a háborúban), ahol szinte az utolsó pillanatig dolgoztak együtt sikeresen, elhagyva lassan az art decót, a modernizmus felé fordulva, ahogy ennél az 1942-ben épült sarokbérháznál is látható. Mi történt a két építésszel a német megszállás alatt? Hol dolgoztak a háború után, és hol a sírjuk? Mindezt egyelőre nem tudni, csak annyit, hogy Tauszig Béla 1973-ban bekövetkezett haláláig végig a saját maga tervezte villában élt (Tauszig-villa, 1912–13, Hűvösvölgyi út 94.).