Márkus Géza építész (1872–1912) egy mára már láthatatlan különleges épülettel, az Új Somossy Orfeummal, illetve a Király Színházzal volt jelen az Erzsébetvárosban, de két másik épülete, az Almássy tér 17. szám alatti, 1910 körül épült szecessziós bérház és az 1898-ban emelt, magyaros stílust követő Dohány utca 76., a főváros kulturális életében jelentős szerepet játszó Otthon Kör épülete ma is látható.

Márkus Géza – Márkus Miksa üvegkereskedő fia – rajztehetség volt. Az építészetet nem az egyetemen, hanem a gyakorlatban sajátította el. Korán kezdte. „Tizenhét éves korában Guttwillig József építőmester irodájában helyezkedett el rajzolóként, majd Freund Vilmos építész műtermében dekorációs feladatokat végzett” – írja róla Gerle János. 1900 körül alapított önálló irodát, de időnként együtt dolgozott Spiegel Frigyessel és a Komor Marcell–Jakab Dezső építészpárossal (Népopera). Legismertebb épülete a kecskeméti „Cifrapalota”, de színházat – például: a Király színházon kívül a kolozsvári és a szolnoki színházat (Spiegel Frigyessel) –, színházi díszleteket is tervezett, emellett síremlékeket, szobortalapzatokat. (Forrás: Ami látható, és ami láthatatlan, 2013, 131–132.)

A nagyon fiatalon, 40 évesen elhunyt Márkus Gézát a Nyugat december 16-i számában Ignotus, a folyóirat főszerkesztője méltatta. A Lyka Károly által szerkesztett Művészet folyóirat (1913/1.10–14.), melynek Márkus Géza munkatársa is volt, szintén hosszan emlékezett meg róla. „Az építők közt, akik Budapest képét az utolsó két évtizedben formálták, rontják vagy szépítik: Márkus Gézában minden megvolt arra, hogy művésznek neveztessék. (…) a művészetbe nemcsak vágya, akarata és ambíciójának hajtóereje vitte, hanem összes benső, sorstól megadott diszpozíciói, önmagát kifejezni akaró természetének örökös nyugtalansága. Finomodó, egyre magasabb színvonalat érintő ízlése, fantáziája, keresgélő keze és koncipiáló ereje. Jelentékeny, nem mindennapi tehetségű ember volt Márkus Géza, akit heve, temperamentuma és meggyőződése minden pillanatban hangos harcosává tett nemcsak a modern magyar építés ügyének, hanem mindennek, a mi a művészettel összefüggött. Ahogyan az architektúrától korszerű, önálló és eredeti vonásokat követelt, ugyanezt a követelődzést átvitte a művészet egész területére, (…) s bár műépítész volt, a jó irodalomért való lelkesedéséből másoknak is tudott kölcsönadni, egész írótársaságot tüzelt a kávéházi asztalnál.” (Forrás: Művészet, 1913. XII. évf. 1. sz. p. 10-14. MKE)