Maróti Rintel Géza (Barsvörösvár, 1875 – Budapest, 1941) szobrász, festő és iparművész volt, aki később építészként is dolgozott. Rendkívüli épületdíszítő szobrászati munkái, szobrai itthon sikeressé tették és azon kevesek közé tartozott, akik nemzetközi hírnevet is szereztek.

Ő tervezte több világkiállítás magyar pavilonját, köztük az 1909-es velenceit és az 1906-os milánóit. Ez utóbbi olyan nagy hatással volt Adamo Boari olasz építészre, hogy társtervezőnek kérte fel mexikóvárosi munkája, a Palacio de Bellas Artes (Szépművészetek Palotája) terveinek és kivitelezésének elkészítésére. Marótinak elsősorban a belső terek kialakításában volt fontos szerepe, emellett ő készítette a palota üvegkupolájának, a színpad fölötti mozaikképnek és a színpad kristály-mozaikfüggönyének rendkívüli szépségű terveit. A színházépület tetején álló szoborcsoport megtervezésére kiírt pályázatot is Maróti nyerte meg. „Tetején a mexikói sas viaskodik a kígyóval, nem vigyázva eléggé, hogy az alatta lévő cactus gömbön megszúrhatja magát. Négy-hat méter magas alak, a Zene, az Ének, a Tragédia és a Táncz állják körül egymás kezét fogva a középső magot, alulról lehetőleg tetszetős vonalakat és formákat domborítva – amint az egy ilyen exponált csoport nőszemélyeihez illik…” írta visszaemlékezéseiben. (Forrás: Merényi György: A szépség süllyedő katedrálisa. HG.HU)

Az I. világháborúban Mednyánszky Lászlóval együtt hadifestő volt, a fronton készült alkotásai a Bécsi Hadi Levéltárban láthatók. 1927-ben a világhírű finn építész, Eliel Saarinen meghívására Amerikába ment, és elkészítette a detroiti Fisher Building bronz- és gránitszobrait, falfestményeit és a Livingstone Memorial fehér márvány világítótornyának tervét, a British Museum felkérésére pedig a jeruzsálemi Salamon-templom rekonstrukciós terveit. 1931-ben tért haza Budapestre, ahol rövid ideig az Iparművészeti Iskola tanára és a műegyetem építészmérnöki karán a mintázás előadója volt.

A mexikóvárosi, 1934-re befejezett épületet sohasem látta, ahogy Boari sem, aki ekkor már nem élt. Maróti pedig ebben az időben Magyarországon többé nem kapott megbízásokat. Visszavonult zebegényi házába, 1933 és 1940 között az 1930-ban Konstantinápoly és Jeruzsálem közötti, a keresztes lovagokat követő, lóháton megtett útja által inspirált óriási spirituális művén, az elsüllyedt Atlantisz németül írt, a mai napig kiadatlan történetén dolgozott (Mi vagyunk Atlantisz).

A Magyar Építőművészeti Múzeum által 2002-ben kiadott emlékiratainak harmadik részében (szerkesztő és előszó: Fehérvári Zoltán, Prakfalvi Endre), – „..az Atlantisz könyv és a Lendvay utcai műteremből történt kiköltöztetése utáni utolsó néhány év megaláztatásait foglalja össze az új világháború és a zsidótörvények perspektívátlanságából.” (Forrás: Építészfórum)

A különleges képességű, nemzetközileg elismert szobrász, festő, építész, akinek többek között az egykori Parisiana mulatón (ma Új színház), a Gresham-palotán és a Zeneakadémia épületén látható csodálatos szobrokat, szoborreliefeket köszönhetjük,1941-ben mellőzötten, „munkanélküliként” halt meg Budapesten.

A Kerepesi úti temetőben a maga tervezte gyönyörű síremlék alatt nyugszik (32-1-3).